120 év – 120 diák – dr. Farkas Beáta

Farkas Beáta 1977-ben végzett a Kossuth Lajos Gimnázium méltán híres IV. c osztályában. Érettségi után jogi végzettséget szerzett, de mindig is érdekelte a közgazdaságtan, így elvégezte a közgazdasági egyetem pénzügyi szakát, és ezen a tudományterületen kapott egyetemi tanári kinevezést is. Nevéhez fűződik a szegedi közgazdászképzés megszervezése.

– Általános iskola után a gimibe jelentkeztél. Milyen volt az osztályod?

Nagyon összetartó, jó osztályunk volt. Böbe néni, Tóth Mihályné volt az osztályfőnökünk, aki anyai gondossággal törődött velünk. A gimnáziumi évek hagytak bennem a legmélyebb nyomot az iskolai évekből. Az általános iskolám is – az akkori Földváry Károly Általános Iskola – jó iskola volt, de a tartós kapcsolatok a gimiben születtek. Szerettem iskolába járni, jóban voltam osztályfőnökünk tárgyával, a matekkal, Kiss Lajos tanár úr biológia órái, Mészáros Ági néni magyar órái felejthetetlenek voltak. Egyik osztálytársunk naplót írt, amit vagy tizenöt év múlva hozott el a találkozónkra. Hihetetlen volt olvasni, hogy mennyi programban volt részünk, a kirándulások, bulik mellett például rendszeresen jártunk színházba Budapestre. A ballagás előtti héten szinte az összes utolsó óránk könnyes búcsúval telt, legalábbis a lányok és nő tanárok részéről. Azóta is rendszeresek az osztálytalálkozók, a múlt nyáron Szegeden összejött „soron kívül” az osztály harmada. Úgy hallottam, hogy az utánunk következő évfolyamok ki nem állhattak bennünket, pontosabban a hírnevünket, mert még évekig azt hallgathatták, bezzeg a IV. c… [Hogy évekig hallgattuk „a” IV. c osztály érdemeit, ezt magam is tanúsíthatom. 1977 szeptemberében, amikor kezdő gimnazistaként megjelentem az évnyitón, példaként állították elénk az osztályt, akik mind az érettségin, mind a felvételin kiváló eredményeket értek el. Később matekórákon is gyakran szóba kerültek, hiszen Böbe néni volt a matektanárunk. Megnyugtatásként ennyi év távlatából üzenem az osztálynak, hogy negatív érzelmeket emiatt nem tápláltunk irántuk. – Szerk.]

– Mikor döntötted el, hogy milyen irányban tanulsz tovább?

A pályaválasztásom elég furcsán alakult. Igazi elszántságot semmi iránt nem éreztem, csak azt, hogy a természettudományok iránti érdeklődésem és a jó jegyeim ellenére nem akarom ilyen területen leélni az életemet, a társadalmi kérdések jobban izgatnak. A magyar órákon azt láttam a költők, írók életrajzából, hogy Magyarországon, ha valaki nem tudott magával mit kezdeni, jogot tanult. Úgy gondoltam, ez jó lesz nekem is, ráadásul édesapám ügyvéd volt. Egyszer elvittek bennünket egy gyárlátogatásra, ahol egy közgazdász beszélt a munkájáról, akkor lett gyanús, hogy nekem talán ez lenne az igazi. Amikor negyedikes voltam, a történelem tanulmányi versenyen az egyik meghirdetett téma egy fontos intézmény történetének a megírása volt. Már nem emlékszem, pontosan hogyan fogalmazták meg, talán a gazdasági is benne volt. Mindenesetre én a Magyar Nemzeti Bankot választottam, és a pesti keresztanyámnál töltöttem a megelőző nyarat, amikor a verseny témáit már közétették. Bevettem magam a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe, és autodidakta módon kiképeztem magam a gazdaságtörténeti dokumentumok feldolgozásához szükséges közgazdasági összefüggésekből. Miután a tanulmányi versenyen bekerültem az országos első tízbe, mentesültem a történelem felvételi alól. [Ennek bizonyítékaként F. B. fényképe megtalálható az első emeleti folyosón az OKTV helyezettek között. – Szerk.]

Akkoriban egy szerencsétlen kísérlet folyt a gimnáziumokban, már harmadikban el kellett dönteni, hogy milyen fakultációt választunk. Én a humánt választottam. Mire rájöttem, hogy nekem közgazdaságtannal kellene foglalkoznom, lecsúsztam a matek felkészítésről, ami akkor kötelező felvételi tárgy volt. Nem akartam egy évet kihagyni, hogy bepótoljam. A döntésbe belejátszott, hogy a szegedi nagyszüleim nyolcvan éven felül voltak, senki nem volt ott a családból, és Szegeden akkor nem volt közgazdasági képzés.

– Hova adtad be végül a jelentkezési lapodat?

Az előbbi megfontolások alapján a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán kötöttem ki, de az első perctől kezdve pályaelhagyónak készültem. Akkor ennek egyetlen lehetősége az volt, hogy bekapcsolódjak a politikai gazdaságtani diákkörbe. A jogi végzettséget azért rendesen megszereztem. Aki kiváló tanuló volt, annak nem fekete, hanem piros betűvel írták a diplomába a nevét és a „summa cum laude” minősítést, szóval ahogy akkor nevezték, vörös diplomát kaptam. A diákköri munkámnak is meglett a gyümölcse, az Országos Tudományos Diákköri Konferencián első díjat kaptam a szekciónkban, ami alapján a szegedi tudományegyetem Politikai Gazdaságtan tanszékvezetője meghívott a tanszékre.

– Tehát sikerült elmozdulni a „titkos szerelem” felé. És természetesen nem adtad fel, hogy gazdasági  végzettséget szerezz, de azért nem volt zökkenőmentes, ha a hitedhez is hű akartál maradni…

Nem volt egyszerű döntés, hogy elfogadjam-e az állást, mert katolikus bázisközösségi tag voltam elsős egyetemista korom óta. A politikai gazdaságtan pedig a marxizmus címkéje alatt működött, még ha lazultak is a keretek. Pl. a diákköri dolgozatomat már Kornai János akkoriban, 1980-ban megjelent, korszakos jelentőségű, számos idegen nyelvre lefordított, a kínai reformokra is ható, A hiány című könyvére alapozhattam. A rendszerváltozásról ugyan még álmodni sem álmodtunk, de valami már volt a levegőben. Úgy gondoltam, hogy csak akkor lesz valamikor változás, ha a másképp gondolkodók nem kerülik el a konfliktusokat. Azt a határt szabtam magamnak, hogy a kommunista pártba semmiképp nem lépek be, és ezt be is tartottam. A konfliktusok nem maradtak el, az első másfél éves béke után a szokásos határozatlan idejű szerződést nem kaptam meg, mindig csak egyéves haladékot, hogy meggondoljam magam, és „jó útra térjek”, belépjek a pártba. Több idősebb kolléga, akik párttagok voltak, kapcsolatban álltak a politikai ellenzékkel, és volt, akit elbocsátottak. A hatalom számára zűrös szegedi ügyek közepette én mint a legfiatalabb, végül szerencsésen kibekkeltem a szocialista rendszer utolsó éveit. Közben elvégeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy szakát, a minősítés jeles lett, de a vörös diplomám itt elúszott a számvitel szigorlaton, de nem voltam bánatban emiatt.

– Ezután viszont olyan lehetőséget kaptál, amivel beírtad magad a szegedi felsőoktatás nagykönyvébe.

1990-ben megszereztem a közgazdaságtudomány kandidátusa tudományos fokozatot, amit a Magyar Tudományos Akadémián kellett megvédeni. A rendszerváltozás után a kandidátusi fokozattal már docensi kinevezést kaphattam, ami azt is lehetővé tette, hogy tudományos dékánhelyettes legyek az Állam- és Jogtudományi Karon. Ennek révén kaptam megbízást a rektortól, hogy kezdjük megszervezni a közgazdászképzést. A rendszerváltozás előtti években a különböző szakokon politikai gazdaságtan címén – az elnevezés megváltoztatása nélkül – fokozatosan a nyugati országokban szokásos közgazdaságtant tanítottuk, az önmagukat átképző kollégákat be lehetett vonni a közgazdászképzésbe, valamint budapesti oktatókat hívtunk meg. 1994-ben elindult a nappali tagozatos képzés. Az akkori feltételek szerint az első évfolyam végzésével, kormányhatározattal lehetett egyetemi kart alapítani. 1999-ben alakult meg a Gazdaságtudományi Kar, aminek az első dékánja lettem.

– Hogyan alakult ezután a szakmai pályafutásod?

Ha visszatekintek a szakmai utamra, a feladatok, lehetőségek nem a normális rendben adódtak. Nagyon fiatalon lettem vezető, ami a tudományos előmenetelben visszavetett. A tizenhárom évnyi hivatalviselést majd egy évtized alatt tudtam „kiheverni”, és eljutni az egyetemi tanári kinevezésig. Ugyanakkor a karunk töretlenül, stabilan fejlődik, sikerült kinevelnünk a saját oktatói gárdát, volt értelme annak a munkának, amit a kar szervezésébe belefektettem. Ha összehasonlítom sok más felsőoktatási kezdeményezéssel az 1990-es évek elejéről, ez egyáltalán nem magától értetődő. Ehhez bizony szerencse is kellett, pl. mindig sikerült remek munkatársakat találni, és az utódaim sikeresen továbbépítették, amit elkezdtem. Az is szerencsésen alakult, hogy a rendszerváltás körüli években nagyon aktív voltam a civil társadalomban, főleg katolikus egyesületekben. Ennek révén Brüsszeltől Rómáig nagyon sok helyre eljutottam, és sokat tanultam a nyugati, polgári társadalom működéséről, az Európai Unió intézményeiről. Mire eljött a kar szervezése, határozott képem volt arról, milyennek kell lennie egy nemzetközileg versenyképes egyetemi karnak, és elkezdtük kiépíteni a saját kapcsolatainkat az akkori európai uniós programok keretében. 2011-ben megkaptam a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, de az, hogy ma is egyösszetartó, jó közösségbe járhatok dolgozni, sokkal fontosabb.

2006 óta az egyik intézetünket, a Pénzügyek és Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Intézetét vezetem. A hallgatók és a tantárgyak számát tekintve egyaránt rengeteget tanítottam, amit az utóbbi pár évben lehetőség szerint igyekszem csökkenteni, mert egyre inkább a kutatás, a nemzetközi kutatói kapcsolatok építése érdekel. Az európai integráció és az európai gazdaságok kutatása végigkíséri a pályámat, nem kell magyarázni, hogy találok éppen elég vizsgálandó problémát…

– Van-e kapcsolatod Cegléddel, visszajársz-e még?

A családból, rokonságból senki sincs már Cegléden, így kb. egy évtizede sajnos csak a temetőlátogatás maradt. Az osztálytársakkal tartom a kapcsolatot, de hát ez ötévente jelent találkozást, habár ezeket sűríteni tervezzük.

Köszönöm az interjút!

Volter Etelka