Írom, de érzem félelmét tanítványaidnak: „Mester!…Mester!… Elveszünk.” ( Lk 8,22-32)
Jajjukra felébredtél. Kiáltásunkra felébredsz. Ismét parancsolsz a szélnek, ami a Dunát korbácsolja, és elcsöndesedik minden. És a jóakaratú emberek újra takarítanak, építenek, hogy szebb legyen a világ.
Természeti katasztrófák megrendítik hitünk, gyengítik reményünk, szeretetünk Felőled és Feléd tele kérdőjellel. Emberek vagyunk. Nem az igazakat hívtad, hanem a bűnösöket…
Emlékszem – újra olvasom – volt már vízözön a Föld egy részén. Befejeztével igaz emberednek, Noénak ígérted: „Szövetséget kötök veletek./…/Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet veled és veletek és minden élőlénnyel kötök, amely veletek van örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között.”(Ter 9,11)
Uram, nem nézem az újságot, nem lesem a tv rémisztő híreit, rekviemet hallgatok a rádióból. Lapát, homok már nehéz nekem, de merem kérdeni: Uram alszol? – Merem kérni: Ébredj, elveszünk. Mennyei Atyád ígérte, add meg Te nekünk, hogy szivárványt lássunk, hiszen – ígéreted szerint – szövetségben vagyunk: Teremtő és teremtmény. És egy bárkában ülünk…
Szivárvány ragyogjon felettünk…
Fotók: Szokolai Attila
