A 4 napos harc eredményhirdetését az egész város a képernyőkre tapadva éttermekben, kocsmákban, üzletekben kísérik figyelemmel. A központi rendezvény mellett az egész város folyamatosan mulatozásban van. Megközelítőleg 300 helyszínen 24 órában zajlik az élő zene, a szabadtéri tánc, mindenütt gólyalábas akrobaták, kötéltáncosok. Az előre publikált kiadványban mindenki kedve szerint választhatja ki az „órarendből” az épp számára kedves szambaiskolát, helyszínt vagy zenei stílust.
Azt, hogy én végül a karnevál részese lehettem, a riói Elinek köszönhetem. Eli, egy mesztic 30-as éveit taposó srác, aki munkájából kifolyólag – olajfúró tornyon geológiai mérnök – folyamatosan úton van, így nem volt véletlen, hogy barátaim díjmentesen a kanapészörf (coachsurfing) rendszerén keresztül szálltak meg nála. A hivatalos jegyárak, és az hogy kíséret nélkül útnak induljak nem hordott túl sok realitást magában. Azonban az, hogy Eli a show előtt egy órával a helyszínen a fekete piacon kéz alól könnyedén talál a valós ár töredékéért jegyet, az annál inkább.
Újdonsült barátaimmal este 8-kor találkoztunk a legközelebbi metróállomás előtt. Este 9-re mindenki a Sambadrome útjához igyekszik. Ámultam, hogy a majdnem egy millió ember mozgatásával milyen gördülékenyen birkózik meg a brazil tömegközlekedés. A metró aluljárók bejárata erős vasajtókkal vannak ellátva, amit a felülgyelő peronőrök megadott létszám beengedése után zárnak. A tömeg úgy áll sorba a metró lejáróhoz, mint itthon a pénztárnál. Mindenki jelmezben, a fiatalok vadabbnál vadabb, ötletesnél ötletesebb kreációkkal indulnak útnak. Találkoztam bepelenkázott kigyúrt fekete testépítővel, vagy női vörös csipkeharisnyát hordó ördöglánnyal (akarom mondani fiú)-val. Mosolygott rám ápolónő, pincérlány, vagy épp egyszerű wc-papír guriga. Mi is igyekeztünk kicsit szerényebben, de asszimilálódni. Egy macskafül, egy-két bajusz szemceruzával és máris doromboló cicák lettünk!
Együtt „hömpölyögtünk” be a metróba – mondanom sem kell, hogy minden ellopható értéktárgy nélkül, amire volt is ok, mert csakhamar szemtanúi lettünk egy lopási kísérletnek, és ahogy a brazil rendőrök a tettest fizikailag ütlegelik, mert hogy a „bűnös ezt érdemli”. A Sambodrome bejáratánál a 150 dolláros jegy 15 dollárért csúszott a markunkba.
A hangulat leírhatatlan. A több százezres közönség együtt táncol a felvonulókkal, legyen az épp 60 éves értelmiségi jogász professzor, vagy 15 éves fekete tinilány. A Sambodrome 1,5 km-ét egy felvonuló nagyságrendileg egy óra alatt táncolja végig. Az előadásra az iskolák saját zenét komponálnak, aminek szövegkönyvét a közönség a bejáratnál kapja meg. A felvonulási szünetekben a közönség együtt tanulja a következő szám szövegét, dallamát, és a közönség számára kitalált koreográfiát.
A Főutca 13 szektorra van osztva, ami nagyon jól tükrözte a „felvevő közönség” helyét a társadalmi hierarchiában. Amíg az egyik szektorban piros szőnyegen érkeztek az előkelő vendégek, addig mi a szegénynegyed lepukkant házai között a sötétbe botorkáltunk a bejárat felé.
Hajnali 4-kor a metróban fáradtan bambulva még mindig járt az agyam. Mi is ez a karnevál? Nem több mint egy újabb pénzgyár, számos más világrendezvénnyel együtt. Nincs a népnek kenyere, adjunk hát neki cirkuszt! Értelmezhetem társadalomtudományi tanulmányként is. A Rioi Karnevál rendezvényszervezés része, hogy munkanélküli éhbérért díszleteket ragaszt, amit a jómódú külföldi több száz dolláros jegyért fényűző vacsora és kiszolgálás mellett élvez. Amíg az utca egyik oldalán milliárdos pompa és kacagás, addig a másikon még a 15 dolláros jegyet megfizetni sem képes brazil a kapualjban saját maga sütötte tapiocát – helyi palacsintaszerű étel – árul és mohón kukucskál a réseken, hogy neki is jusson az ámulatból.
2015. február 19. –Rio De Janiero
Füle Lídia
