Asztalos lányaként finom forgács- és fűrészporillatú műhelyben töltöttem a gyerekkorom jó részét. Egyszerű emberek között éltünk. Amit abban az időben magamba szívtam, az az adott szó megbecsülése és tisztelete – bármilyen fokon áll is az illető a társadalmi ranglétrán. A szüleimtől is mindig ezt láttam. A mai napig is sokat forgolódom – munkám során is – emberek között. Sokat tanulok tőlük, és én is sokat adok nekik, legalábbis ez a törekvésem, mert szeretem az embereket.A Mesteri mesterek című sorozatban bemutatott beszélgetőtársaim nagy hatással voltak rám. Sorsok, emberek, pályák, hitek, tapasztalatok. Minden életpálya egy másfajta történet, más sors, más küzdelem, más elismerés. Elsőként Józsa András gipsz és épületszobrászt mutatom be az olvasóknak.
– 1985-ben kőműves szakvizsgát tettem, később mestervizsgát. – kezdi a beszélgetést András. – Mindig festő szerettem volna lenni, de épületszobrászati végzettséget szereztem a Kőfaragó Vállalat és az Épületszobrászati Vállalat összefogásában. Az évek alatt megszerettem a szakmát. A 70-es évek elején a polgármesteri hivatal (akkor Tanácsháza) felújítása, – amiben részt vehettem – nagy hatással volt rám. Rácsodálkoztam, milyen gyönyörű lett. Bekapcsolódtam a szakma tanulásába. Csurgai Feri barátom dombormű felújításán dolgozott, segítettem neki, ott felfigyeltek rám és megkérdezték, hogy volna-e kedvem Ausztriában dolgozni. Ott aztán különleges feladatot kaptam: több színű külső vakolatból kellett mintát 
készíteni. Jól sikerült! Ezután mintát kellett vinnem egy uszoda díszítéséhez, majd helyben meg is kellett csinálni. Ez volt a belépő a munkához, csak ezután szerződtettek Ausztriában. Többször dolgoztam kint Bécsben: a Mariahilfer strasse-n, a Generali Center-ben mai napig ott van kezem nyoma. 1985-ben világító csíkot kellett raknunk a padlóba! Különleges eljárásokkal dolgoztunk már akkor, hozzá profi szerszámokat kaptunk. Minőségi volt a napi élet is, de a szakmában is olyan technikák voltak, amelyek nálunk még hosszú idő múlva jelentek meg. Szakmailag csodákat éltem át ez idő alatt. Közben megtanultam a nyelvet is. Természetesen anyagilag jól jött a külföldi élet, de a család részéről lemondással járt. Ausztriai cégem építette 1981-ben a Novotel Hotelt, így hazakerültem Magyarországra. Szép kalandos évek voltak, de jó volt újra a családdal lenni. 
Már hét éve, hogy nyugdíjasként közös vállalkozásunk van a fiammal. – tér át a vállalkozó napjainkra. – Eddig öt tanuló volt nálunk, de képzés csak egy helyen van az országban, Budapesten. Évente mindössze tíz embert oktatnak, képeznek. A fiam csoportjában 18 fő indult és végül 3 fő végzett! Sajnos, ma már kevés a munka, kevés a szakember is. Itt nincs technikai ellenfél. A retro és a nosztalgiahullám hatására sok régi épületet, kastélyt újítottunk fel. Egy barátommal felújítottunk egy homlokzatot és új napórát készítettünk rá. Ausztriában is készítettem napórát, amely benne van egy olyan kiadványban, amiben 2200 napóra van. 2004-ben Podmaniczky-díjban részesültem – mondja olyan szerényen, mintha csak egy dicséretet kapott volna. Hozzáteszi: ma is szívesen és szeretettel dolgozik a szakmában. Szabadidejében olvas, zenét hallgat, jó filmeket néz a filmklubban. Szívesen és gyakran találkozik kortársaival, barátaival és jókat beszélgetnek.Érdekességképpen – mintegy búcsúzóul – elmondja még, hogy tudom-e, hogy Cegléden 1927-ben épült fel a művelődési ház, mely kizárólag a ceglédi iparosok összefogásából és munkájával készült. Gyönyörű díszítései egy szebb világról mesélnek az utókornak. Összesen csupán három ilyen van az országban.
Farkasné Marika
