Menj föl, mindjárt jövök! – csendül a hangja. A lépcső a nagy táncterembe vezet. A lélegzetem is visszhangzik. Pillanatok múlva – Itt vagyok! – úgy szökken ide, hogy észre se vettem. Szoktatom a szemem a fényekhez. A parkett a táncórákon libbenő lábak suhanásaitól világló; a körbeölelő tükrökön még a pillantások is megcsillannak; mint madár száll az ágra, leül velem szemben: nem csak az arca, egész lénye sugárzik. ÁDÁM ILDIKÓ a Relevé Táncművészeti és Táncsport Egyesület alelnöke, tánctanár. Hallgatom. Beszéde friss ritmusú. Hangja dallamára táncolnak szavai, velük táncol a lelke is.
_________________
– Nem könnyű felkérni téged – egy beszélgetésre.
– Sűrű az időbeosztásom. Sok a feladat, rohan az idő. Három nap dolgozom Cegléden, kettőt Budapesten. Itt két helyen tanítok: a Relevében és a Patkós Irma Művészeti Iskolában, ez utóbbiban a gyakorlat mellett tánctörténetet is. Ez váratlan problémát okozott azért, mert kevés hozzá a tananyag, tankönyv – pedig bevezették az érettségit. De én szeretem a kihívásokat, félre az aggályokat, csak a megoldás érdekel. Sikerült úgy összeállítanom a tematikát, hogy jól szerepeltek a fiatalok mind az írásbeli, mind a szóbeli vizsgán. Ehhez a hátteret maximálisan megteremtette az iskola. Budapesten versenyprogramokat készítek a fitneszes gyerekeknek; s közben megszereztem a pontozóbírói képesítést.
– Halmozod a diplomákat?
– Céljaim szerint. Elvégeztem a tanítóképző főiskolát Kecskeméten, a Magyar Táncművészeti Főiskolán (majd Egyetemen) modern táncpedagógusi oklevelet szereztem, a Közgáz egyetem kommunikáció szakára jártam. A Táncművészetin megcsináltam a mesterképzést is.
– Dolgoztál televízióban is.
– Először itt Cegléden, a CTV-ben (ott találkoztunk), majd az ATV-n vezettem egy orvosi műsort.
– Miért hagytad abba a képernyőzést?
– Én mindent addig csinálok, míg élvezem. Ha már nem jelent új és új kihívást a feladat, másba kezdek. A beérkezésnél nagyobb élményt ad az odáig vezető út.
– „A cél megszünte dicső csatának”?
– Nem kérdőjelezem meg Madách Imre állítását, – ellenkezőleg!
– Talán gyermekkori eredetű?
– Nem, nem. Ez az érdekes: drága szüleim rendkívül kiegyensúlyozott, harmonikus gyermekkorral áldottak meg. Édesanyám pedagógus – mint sokan a családban -, nyitott, vidám és gyermekszerető, ezt a mentalitást tőle örököltem. Imádom a gyerekeket, érzelmileg azonosulok velük, komolyan veszem kis örömeiket, bajaikat is. Édesapám gépészmérnök, hasonló karakterű. Gödöllőn élnek szép emberi kapcsolatban, mindennap beszélek velük telefonon. Mert fontos a beszélgetés. Amikor nővéremmel hazaérkeztünk az iskolából, majd anyukám is, egy-másfél órát beszélgettünk. Szerető család a miénk, ezt ki is mondjuk, ki is mutatjuk egymásnak.
– Mikor kért fel először az élet egy táncra?
– Mozgékony, eleven gyerek voltam. Szívesen szerepeltem is: háromévesen „első táncosként” az óvodában. Néztem a tévében a művészi tornát, a szobában gyakoroltam. Komolyan kell ezt venni, vélték a szüleim, – vagy sajnálták a levert poharakat, összetört vázákat… Ekkor Hódmezővásárhelyen éltünk. Bekerültem a balettiskolába Fogarasi Judithoz, csodálatos tanár! Akkor jött haza Amerikából, ott tanult jazztáncot és balettot. Tizenkét évesen felkerültem a felnőtt csoporthoz, jazztáncot és európai modern táncot tanultunk. Hamarosan szólókat táncoltam, sőt táncokat álmodtam meg. Este kérdezték a szüleim: Kérsz vacsorát? Nem, nem érek rá – feleltem -, én koreografálok.
– „Civilben” is szeretsz táncolni?
– Ha éppen az alkalom megkívánja. De az óráimon kitáncolom magam.
– Diszkó?
– Nem az én világom. A tánc a lélek kifejeződése. Ott erre nem nagyon van lehetőség. Persze nem baj, ha nem szabályosak a fiatalok mozdulatai, az a lényeg, hogy érezzék jól magukat. A tánc „átmossa” a lelket. Táncolj, ha bánatod van, táncolj, ha boldog vagy!
– Jövök én a „régi időkkel”… A bálban „lassúzás” közben társalogni, udvarolni próbáltunk, pironkodva.
– Az igaz – a tánctanár a reneszánsz korától kezdve illemet is tanított – ma erre nehéz nevelni. Sokszor gyorsak, türelmetlenek a fiatalok, minek a sok szöveg? Sajnos az is valóság, hogy a lányok sem igénylik mindig a „romantikázást”… De ennek ellenére nagyon sok ígéretes, remek fiatallal találkozom munkám során.
– Pedig értelmezhetem a relevé szót, a Relevé elnevezést erkölcsi iránymutatásnak is.
– Szakmai jelentése: lábujjhegyre állás, felemelkedés. Ez utóbbi lehet átvitt értelmű is. Véletlenül, szorult helyzetben találtam ki. Meghívták csoportomat a TV2 Dáridó című műsorába. Lajcsi kérdezte, milyen néven konferáljon be minket. „Ilyenünk” nem volt. Hirtelen valamilyen tánccal kapcsolatos szót kerestem, s beugrott a konkrét és jelképes jelentésű relevé.
– Azt mondtad, hogy kicsit féltél ettől a találkozástól. Miért?
– Mert a magánéletemről, legbensőbb érzelmeimről nem szoktam beszélni. Ha esetleg igen… Csak őszintén tudok szólni. S az nem mindig célszerű.
– Hát akkor? …
– De most jót beszélgetünk. Folytassuk.
– Az őszinteséggel. S a „Magán Ildikóval”.
– Nem tudom elfedni érzelmeimet, nem tudok szerepet játszani, ahogyan a gyerekek sem. Van egy gyermeki énem. Akkor is elmondom a véleményem, az érzéseim, ha nem kérdezik, a rosszat is. Ezzel megelőzöm a várható konfliktust, a „kettős kínt”, hiszen így mindkét fél megkönnyebbül, vitákat és gyötréseket kizárva. De arra vigyázok, hogy „szalonképesen” mondjak véleményt.
– A szerelemben sem volt „visszatáncolás”?
– Nem. A tudat vezérelheti az érzelmet. Hosszan tartó kapcsolataim voltak. De amikor a láng már csak parázslott, majd a tűz hamvadni kezdett, – „elengedtem” az összefűző szálakat. Nem vártam meg azt a pillanatot, amikor kínos, megalázó a „nem” kimondása. Ha nem csillog már a partner szeme, amikor meglát, nincs mit tenni.
– Az emlékeket azért viszed magaddal?
– Nem. Lezárom a múltat. Ebben szerintem különböznek a nők a férfiaktól. Egy képpel fejezem ki: a nő fog egy indát és elengedi, amikor elkapja a másikat; a férfi egy ideig mindkettőbe (vagy többe…) kapaszkodik, nehezebben vált.
– Mi számodra egy férfi legnagyobb vonzereje?
– A művészi hajlam és az intellektus. Nemcsak a szerelemben, hanem a társasági kapcsolatokban. Hasonló a hasonlóval – nálam ez a vonzó.
– Ez jellemző a jelenlegi párodra is?
– Jelenlegi? Remélem, végleges. Ismeretségünk hároméves, együttlétünk két éve tart. Ő egy rádióban hangmester és basszusgitáros egy zenekarban, tehát a zene világában él, mint én. Új ez az érzelem – nem csak időben, tartalomban –, minőségi szerelem. Az előzőek hirtelen lobbantak, magas lángon gyúltak, majd lassan kihunytak. Vele fordítva történt: a mai napig tart az „érzelmi építkezés”, egyre erősödik az érzés, mélyül a kapcsolat.
– Látom, csillog a szemed.
– Azt csinálom és úgy, amit és ahogyan szeretem. Szakmailag is, magánéletemben is. Igaz számomra a kívánalom: Bár élnék úgy, ahogy élek!
– Tehát ne változzon semmi.
– A mikrokörnyezetemben ne. A tágabb világot csak annyiban tudom befolyásolni, hogy a táncból lelki felfrissüléssel is hazatérő tanítványok átadják ezt a derűt szüleiknek, s ők esetleg tovább…
– Te nemcsak tánctanár vagy, hanem derűtanító is. Mi a lecke?
– Sorolom. Minden kis dolognak örülni kell. Önismeret, őszinteség magunkkal kapcsolatban is, elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meg kell teremteni a „mindennapi betevő magányunkat”! (Szeretek egyedül is lenni. Szerencsére a párom is tiszteletben tartja ezt, és békén hagyjuk egymást – jó értelemben; mindkettőnknek megvan a saját napirendje, kialakult szokása.) Vita helyett megbeszélés, megengedő és megbocsátó magatartás. Egyensúly a valóság és az álom között.
– Álom. Álmodozni nem szoktál? Hisz’ jó a jelen.
– Arról is lehet (kell) álmodozni, ami a mienk!
– Itt a táncparkett. Ha megjelenne a párod, s felkérne, milyen zenére táncolnátok?
– Más a zenei ízlésünk. Ő a mélyebb, elgondolkodtatóbb dalokat szereti, én a vidámabb tánczenét, modern, kortárs darabokat és a jazzt.
– Tehát?
– Olyan zenére táncolnánk, amit ő választana.
___________________
Ádám Ildikó önálló, határozott, erős egyéniség. De lám, nő! Sőt: Nő.
Koltói Ádám
