A fenti képen látszólag minden rendben. Ház, járda, árok, úttest, árok, járda, ház. Magyar utcakép.
A baj az utcasarkoknál kezdődik. Ott ugyanis a járdának az utolsó házat elhagyva ki kellene szaladni az úttestig, hogy átvezesse a gyalogosokat az úttest túloldalán lévő céljukhoz.
De látjuk a fenti képet: a járdának a ház vonalában vége. A fű kijárva az egyik irányban, a másik irány nem látszik jól, de mintha valami ösvény ott is kirajzolódna.
A ház előtti rész még érdekli a házak gazdáit: legyen előtte rendes járda. A sarkon lévő járdatoldások már túlesnek a szemhatáron. Az valahogy másnak a dolga. Csakhogy így nem lehet normálisan gyalogolni… Csak a háztömböt lehet sár nélkül megkerülni… De akkor pont a veszélyes útátkelés műveletének közepén kell botladozni…
A kép nem Cegléden készült, de akár itt is készülhetett volna. Számtalan ilyen utcasarkon kelek át nap, mint nap. Jelképesnek érzem ezeket a sarkokat. A szomszéddal is összekötjük a járdánkat, még a háztömböt is körbe tudjuk járni, de az úttesten túl… Hát, az már nem ránk tartozik. Mi megtettük a magunkét.
Pedig a fotón látszik, hogy 50 centiméternyi toldás hiányzik csak. Ki van taposva a hely, itt sokan járnak amúgy. Pont egy kevés beton kellene, egy lépésnyi csak. Annyit kellene megtenni a másik emberig. Az úttesten túli univerzumig.
Hej, ha én egyszer rávenném a magyarokat – először itthon, Cegléden – hogy ne várjanak az Önkormányzatra, ne várjanak egymásra, ne mutogassanak a nem sarki utcabeliekre! Csak menjenek ki a sarokra, és gerilla-módszerekkel, az éj leple alatt kövezzék le ezeket az 50 centiket! Arra ébrednénk, hogy odatalálunk egymáshoz, és nem csak a lábunk elé nézve, fűcsomót és szegélykövet tapogatva bizonytalankodunk. Hej, de jó lenne!
