A 2011/12-es év folyamán, Molnár Mária születésnek 125 évfordulójára emlékezve a Magyarországi Református Egyház Missziói Osztályának szervezésében vándorkiállítást és előadássorozatot szerveznek a mártír misszionários életének és szolgálatának bemutatására, előreláthatólag több mint 10 helyszínen. A vándorkiállításon 12 nagyméretű (100 cm x 70 cm-es) színes tablón korabeli felvételekkel, és használati tárgyak fotóival illusztrálva mutatják be a Molnár Mária elhívását, szolgálati területeit, a pitiluiak életmódját. A kiállítás megnyitó és az előadások során Miklya Luzsányi Mónika Power Point bemutatójának keretében ismerheti meg a hallgatóság a Molnár Mária kutatások új eredményeit.
Forrás: reformatus.hu
Molnár Mária
1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Manus szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Köztük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki 15 évet töltött a pápuák között. (Balázs Dénes: “Molnár Mária halála.” In: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1993/12., 93.o.)
Várpalotán született 1886-ban. Miután elvégezte az elemi iskolát, családja Budapestre költözött, ahol a polgári iskola befejezése után műtősnővérnek tanult. Közben kapcsolatba került a Bethánia Szövetség tagjaival, akiknek hatására megtért, és jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda kórházban dolgozott mint műtősnővér. Innen 1908-ban távozott, s az I. Világháború kitöréséig több kórházban segédkezett. A háború alatt a Bethánia Szövetség hadikórházában teljesített szolgálatot. Mikor a háború véget ért, aktívan bekapcsolódott a belmissziói munkába. 1923-ban Győrben gyülekezeti diakonissza lett Czeglédi Sándor lelkipásztor mellett. 1925-ben a németországi Liebenzellbe ment, hogy megtanuljon németül és tovább képeztesse magát belmissziói szolgálatra. A külmissziós intézetben hallott először a mánuszi misszióról; a német bibliában pedig először olvasott “népek” helyett “pogányokról”. Ezek hatására döntötte el, hogy jelentkezik külmissziói szolgálatra. Jelentkezéséről ezt írja: “Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne és én Mánusz szigetén vagyok.” (Anne Marie Kool: Az Úr csodásan működik, II/181. o.)
Az orvosi vizsgálat először trópusi szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította (Molnár Mária 42 éves, a korhatár pedig 30 év), az itthoni Magyar Leányegyesületek Missziói Bizottsága pedig inkább Törökországba küldte volna, de ő kitartott elhatározása mellett. Hazatért Győrbe, s itthon végül megszerezte a kedvező orvosi véleményt. 1924. augusztus 14-én a kálvin téri református templomban, az ő számára rendezett kibocsátó istentiszteleten Ravasz László püspök elismerte a Duna-melléki Egyházkerület Misszionáriusának, így a Magyar Missziós Szövetség küldötteként indulhatott el Pápua Új-Guineába.
Hogy összegyűjtse a pénzt az utazásra, körutakon tartott előadást a külmissziói munkáról. Az eltartási költségeket a Magyar Misszió azzal a feltétellel vállalta, hogy a Liebenzelli Missziói társulat alkalmazza őt Mánuszon. 1927 decemberében indult el német társával, Tina Göbellel Liebenzellből. Toulonból hajóztak ki, s Port Saidot és Ceylont érintve érkeztek meg január végén Sydneybe. Egy hónapi várakozás után már a missziós telephely központi szigetén, Mánuszon vannak. Könyvében – Hét év a kannibálok földjén – így emlékezik: “Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk, homlokzatán ezzel a felírással: – -tal fogadtak bennünket új otthonunkban. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szíven, hogy ezek a feketék az én apám, anyám fitestvéreim és nőtestvéreim.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 22. o.)
Először Lugos, majd Pitilu szigetén látta el misszionáriusi teendőit; itt kapta a pápuáktól a “Misziz Doktor” nevet. Pitilun teljesen egyedül dolgozott 300 pápua között. Rendszeresen meglátogatta a főszigeten, Mánuszon lévő központot és a többi szigetet: Lunost, Lonint és Pak szigetét. Megtanulta a pápuák nyelvét, s lefordított nekik a Bibliából részeket és egyházi énekeket. Pár év alatt “pápuái” felépítettek neki egy moszkitóhálóval teljesen körülvett missziós házat, a Bethania Um Muk-Muk-ot (‘Bethania, az öröm háza’). A bennszülötteket megtanította a civilizáció hasznos ismereteire, a gyerekeknek iskolát létesített. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait – ezekről levelekben, illetve könyvében számolt be.
Eszközeik, használati tárgyaik közül a sárospataki múzeum számára küldött egy pár darabot haza. Pénzügyi támogatást itthonról nem kapott. A Magyar Nemzeti Bank korlátozta a valutakivitelt – ennek hátterében a katolikus egyház állt, amely el akarta lehetetleníteni a református missziói munkát. Ezért nem csak Magyarországról, de Csehszlovákiából és az Egyesült Államokból is igyekeztek csomagot küldeni neki, ám ezeket sokszor féléves késéssel kapta meg.
Molnár Mária 15 évet élt a Pápua Új-Guineához tartozó szigeteken. Ez idő alatt csak egyszer jött haza, három hónapra. Beszámolt missziói tevékenységéről, földrajzi és néprajzi jellegű ismertető előadásokat tartott a pápuákról és a szigetekről. Nevét, a síremléken kívül, ma a Manus szigetén működő iskola leánykollégiuma viseli.
1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Manus szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Köztük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki 15 évet töltött a pápuák között. (Balázs Dénes: “Molnár Mária halála.” In: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1993/12., 93.o.)
Várpalotán született 1886-ban. Miután elvégezte az elemi iskolát, családja Budapestre költözött, ahol a polgári iskola befejezése után műtősnővérnek tanult. Közben kapcsolatba került a Bethánia Szövetség tagjaival, akiknek hatására megtért, és jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda kórházban dolgozott mint műtősnővér. Innen 1908-ban távozott, s az I. Világháború kitöréséig több kórházban segédkezett. A háború alatt a Bethánia Szövetség hadikórházában teljesített szolgálatot. Mikor a háború véget ért, aktívan bekapcsolódott a belmissziói munkába. 1923-ban Győrben gyülekezeti diakonissza lett Czeglédi Sándor lelkipásztor mellett. 1925-ben a németországi Liebenzellbe ment, hogy megtanuljon németül és tovább képeztesse magát belmissziói szolgálatra. A külmissziós intézetben hallott először a mánuszi misszióról; a német bibliában pedig először olvasott “népek” helyett “pogányokról”. Ezek hatására döntötte el, hogy jelentkezik külmissziói szolgálatra. Jelentkezéséről ezt írja: “Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne és én Mánusz szigetén vagyok.” (Anne Marie Kool: Az Úr csodásan működik, II/181. o.)
Az orvosi vizsgálat először trópusi szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította (Molnár Mária 42 éves, a korhatár pedig 30 év), az itthoni Magyar Leányegyesületek Missziói Bizottsága pedig inkább Törökországba küldte volna, de ő kitartott elhatározása mellett. Hazatért Győrbe, s itthon végül megszerezte a kedvező orvosi véleményt. 1924. augusztus 14-én a kálvin téri református templomban, az ő számára rendezett kibocsátó istentiszteleten Ravasz László püspök elismerte a Duna-melléki Egyházkerület Misszionáriusának, így a Magyar Missziós Szövetség küldötteként indulhatott el Pápua Új-Guineába.
Hogy összegyűjtse a pénzt az utazásra, körutakon tartott előadást a külmissziói munkáról. Az eltartási költségeket a Magyar Misszió azzal a feltétellel vállalta, hogy a Liebenzelli Missziói társulat alkalmazza őt Mánuszon. 1927 decemberében indult el német társával, Tina Göbellel Liebenzellből. Toulonból hajóztak ki, s Port Saidot és Ceylont érintve érkeztek meg január végén Sydneybe. Egy hónapi várakozás után már a missziós telephely központi szigetén, Mánuszon vannak. Könyvében – Hét év a kannibálok földjén – így emlékezik: “Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk, homlokzatán ezzel a felírással: – -tal fogadtak bennünket új otthonunkban. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szíven, hogy ezek a feketék az én apám, anyám fitestvéreim és nőtestvéreim.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 22. o.)
Először Lugos, majd Pitilu szigetén látta el misszionáriusi teendőit; itt kapta a pápuáktól a “Misziz Doktor” nevet. Pitilun teljesen egyedül dolgozott 300 pápua között. Rendszeresen meglátogatta a főszigeten, Mánuszon lévő központot és a többi szigetet: Lunost, Lonint és Pak szigetét. Megtanulta a pápuák nyelvét, s lefordított nekik a Bibliából részeket és egyházi énekeket. Pár év alatt “pápuái” felépítettek neki egy moszkitóhálóval teljesen körülvett missziós házat, a Bethania Um Muk-Muk-ot (‘Bethania, az öröm háza’). A bennszülötteket megtanította a civilizáció hasznos ismereteire, a gyerekeknek iskolát létesített. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait – ezekről levelekben, illetve könyvében számolt be.
Eszközeik, használati tárgyaik közül a sárospataki múzeum számára küldött egy pár darabot haza. Pénzügyi támogatást itthonról nem kapott. A Magyar Nemzeti Bank korlátozta a valutakivitelt – ennek hátterében a katolikus egyház állt, amely el akarta lehetetleníteni a református missziói munkát. Ezért nem csak Magyarországról, de Csehszlovákiából és az Egyesült Államokból is igyekeztek csomagot küldeni neki, ám ezeket sokszor féléves késéssel kapta meg.
Molnár Mária 15 évet élt a Pápua Új-Guineához tartozó szigeteken. Ez idő alatt csak egyszer jött haza, három hónapra. Beszámolt missziói tevékenységéről, földrajzi és néprajzi jellegű ismertető előadásokat tartott a pápuákról és a szigetekről. Nevét, a síremléken kívül, ma a Manus szigetén működő iskola leánykollégiuma viseli.
