Mindez ugyan kibernetikus megoldás, de semmiképpen sincs „ínyére” a biológusoknak, akárcsak a nagy ricsajjal beharangozott mesterséges bioszféra ház működtetésének sem. Ez a TeleGarden egy „világméretű közösség tükörképe”, mert híven mutatja az élet látszatával felruházott kultikus technológia mítoszának működését. De… „Ami mesterséges, az zárt teret kíván” – ezt már Goethe is megállapította a maga korában, ezért a Világegyetemet nem lehet kertnek tekinteni, ugyanis az épp folyton folyvást bővül s tágul.
Lényegében mindenütt kertek vesznek körül bennünket. Ami lehet az őserdőben, folyók mellett, a sivatagban, vagy akár a tudravidék területén, így azután vannak díszkertek, tájkertek, városi kertek, temetőkertek, haszonkertek, sőt felhőkertek is. Amennyire bejárhatatlan a valóságos kertek sokasága, ugyanígy kimeríthetetlen a metaforikus mezőkön kirajzolódó képletes kertek köre és vonatkozási gazdagsága. A kert toposza a Genezis Édenkertjétől, vagy az Énekek Énekének bezárt kertjén át a Jelenések könyve Mennyei Jeruzsálemének kertjéig levezethető, ahol az élet vize áramlik (fluvium aqua vitae) és az életnek fája (tappuach) sarjad.
A kert valójában a legteljesebb élet-metafora: a sarjadás és kibomlás, a növekedés és gyümölcsözés, a hervadás és elenyészés foglalata. A kert mindennemű kultiválásnak, képzésnek és művelésnek, alakításnak és alkotásnak is alapképe. Metaforája még a „halott betűk” kertjét is képes megeleveníteni, egy arab közmondás szerint „A könyv olyan, mint egy kert, melyet az ember a tarsolyában hord …” A kert egyszersmind a Teremtő és megtartó folyamatokkal való együttmunkálkodás színtere. Talán ennek nehézségeire utalt Francis Bacon (A kertekről, 1625), mikor azt írta, hogy „az emberek hamarabb tanulnak meg pompázatosan építkezni, mint szépen kertészkedni: mintha csak a kertészkedés jelentené a nagyobb tökélyt.”
A kert elkülönített hely, a természetből „kikerített” terület… – olvasható a 13. századi Rózsaregény-ben. A növények keretek közé szorítása, utal a művelés lehetőségeire és határaira is, mivel hogy nem minden művelhető meg! Az elemi mértékek megismerését, a mindenség ritmusának és arányainak megújuló észlelését éppúgy elősegíti, mint a rügyek és hajtások apró moccanásai mellett a napok és hónapok, évek és évszakok kozmikus léptékű körforgásának követését. „A növény hozza sejtésszerűen az ember tudomására saját sorsa ciklikusságát.” – írta Heidi Paris.
„Kezdetben állt a kerítés” – véli az etimológus Jost Trier. A kert szó ugyanis eredete szinte valamennyi nyelvben az elkerítésre, a bezártságra utal (Marco Pei). A kert kialakítása így érthetően, az elkerítéssel és bekerítéssel kezdődik, mivel csak az elhatárolással, a határok közé vont terület művelhető és védhető meg. A perzsa eredetű paradicsom (pardesz) szó eredeti jelentése is erre utal, ti. körülkerített liget. Az elkerítés a világ vadságának és a vegetáció kaotikus burjánzásának távoltartását, a külső és a belső természet elkülönítését és elrendezését, a kultúra védelmét szolgálja. A kert héber neve a gan a gánan (megóvni) szóból ered. A kerítés lehet kézzelfogható, áthatolhatatlannak látszó fonadék, de lehet jelzésszerű is, szinte szimbólikus. A legelők elkerítéséből, annak rendjének kialakításával is levezethető a kert éthosza. Egyébként az nemcsak a nomád szóval áll etimológiai összefüggésben, hanem a nemein (legeltetni, legelőt osztani) és a nemus (szent/liget) szavakkal is. Kerítésekről Pietro de Crescenzi bolognai természettudós hosszan értekezett a 14. században, Ruralia Commodora című művében. De még a legáthatolhatatlanabbnak tetsző kerítés sem képes kirekeszteni a kertből a natúr környezetet, a látható vagy éppen nem látható külvilágát. Ugyanis annak a virágai, fái, bokrai a Nap fényére és melegére, a föld tápanyagaira és éltető vizére szorulnak. Meg a kertész tehetségére és erejére, verítékére…
A kert különös kettősségének, környezetétől való elzártságának és koncentráltságának, valamint kozmikus nyitottságának egyszerre kézzelfogható és képletes, fáradságos és kontemplatív vetületének kidolgozása és összegzése a nyugati kolostorkertben jelenik meg.
„A kolostori világ alapjában véve bensőséges és zárt – írja George Duby. A kolostor a világgal való szakítás – vallásos életre jellemző – szimbolikus ábrázolása. A természet egy szöglete, de elszigetelt szöglete. Építészeti alakja azt mutatja, hogy olyan tökéletességre törekszik, melyet a világ már nem ismer.” A szigetszerűség, az elszigeteltség kezdettől hangsúlyozott alapvonása a kolostorkerteknek is. Isidorius Hispanensis (600 körül Sevilla püspöke) De natura rerum című munkájában ama kívánalmának ad hangot, ha az egy épületen keresztül közelíthető meg, ez Andaluziában az ún. patiok őse.
Ugyanilyen hangsúlyos a kerttel kapcsolatos tevékenységeknek, valamint a kert és a kerti növények különféle aspektusainak szimbolikus szemlélete. A nyugati szerzetesség számára Szent Benedek megfogalmazta alapelve – Ora et labora, Imádkozzál és dolgozzál – a bencés regula fontos előírása és eredménye megjelenik a kertekben. A kert nem szabdalja szét a természetes teljességet a felhasználás szempontjai és területei szerint, mert az a kontempláció színtere. A kolostorkertekben a díszkert nem különült el a haszonkerttől. A növények felhasználása, szimbolikája és „esztétikája” sem válik szét. A rózsákat és liliomokat gyógyerejük és illatuk, mágikus erejük és szépségük miatt ültették – írja kerttörténeti monográfiájában Dieter Hennebo, mint oly sok más növényt. Toursi Szt. Gergely 580-ban Vitae Patrum-ában említi, hogy Szt. Monegundisz egész életében a cellája melletti kert szemlélésében merült el. A kolostorkert – antik előzményeivel ellentétben – „még a kézműves tevékenységre és mindenkor a kontemplációra, s az önmegvalósításra szolgál. A kert iránti vonzalom szorgos munkával kötődik össze. (Hennebo)
Szinte napi küzdelmek színtere is a kert. Mert a kertben nemcsak a kertész, hanem annak családja is jár-kel ott, meg a hívatlan vakondok, sünök és egyebek. Mégis ez az a hely – kinek-kinek a Tusculanuma, most nem Ciceroé, hanem jelen esetben Szabó Sándoré. Nem akar kényeskedni ritka, különleges növényekkel, a különlegességet a hely méretének korlátaiból, és találékonyságával építette fel. Milyen jó lenne, ha ilyen parkjaink is lennének, ahonnan egy nagy városi buli idején az ökörszem pár nem halálra rémülve menekül el, s az aszfaltot – ami már önmagában is rossz, még jégpálya is tetézi.
Egy hászid zsidó történetben a sabbatot ünneplő, kertjében sétálgató ember gyümölcsfáját szemlélve arra a gondolatra jut, hogy a következő napon meg kell azt metszenie. A fa azonban másnapra kiszárad… Ahol a szemlélődés céltudatos mérlegeléssé, racionális tervezéssé, a gyakorlati teendők kiindulópontjává válik, a kert filozófiai színtérré válik. A kertben soh’sincs szombat… Ha éppen ott nincs munka Szabó Sándor veszi a fotómasinát és érdekes fenológiai pillanatokat rögzít a kertjében. Jól teszi, és még sokáig tegye is, de se a Gerjéről, se a Kőrösérről, se semmilyen más szülőföldi „elemről” ne feledkezzék el, mert az érték nemcsak bennünk, hanem körülöttünk is van, hogy ugyanazt érezhesse a képek csodálója, mint az Énekek éneke jegyese a leány láttán.
ESDÉ
1. kép Tulipán-korona
2. kép Pipacsos ég
(Szabó Sándor fotók)
