„1907. május elsején látta meg napvilágot középső gyermekként, a tősgyökeres ceglédi háromgyermekes családban. Szülei jómódú tanyasi gazdálkodók voltak, szorgalmasak. Eladósorba kerülve unokatestvére Herczeg Mihály vette feleségül és együtt folytatják a ceglédi gazdálkodó családok életét. A papa tekintélyes családból származott, híres lótenyészettel rendelkezett, Kincsem a világhírű mén is az ő istállójukból való szaporulat volt. A házasságból egy fiú és egy lánygyermek született, utóbbi súlyos betegségét együtt vészelte át a család.
A nagymama visszaemlékezéseiből tudom, milyen megpróbáltatásokat jelentett neki a gyermekként átvészelt első, majd a második világháború. A mama hősiesen bújtatta a családtagokat és mentette, ami menthető. Aztán lassan újra a földből élve talpra álltak. Ekkor jöttek az ötvenes évek, a kuláklista… Ekkor tört meg férje, Herceg Mihály, a nagyapám, és a halálba menekült, a családi legendárium fehér foltja, hogy 1962-ben önkezével vetett-e véget életének.
De a nagymama továbbra is élt, mert élni kellett a két kisgyermek miatt is és ott folytatta, ahol abbahagyták. Művelte a szőlőt, gyümölcsöst, piacra járt, felnevelte a gyerekeket és segítette a megszülető következő nemzedéket. De az élet nem volt hozzá kíméletes, néhány éven belül 42 évesen meghalt életerős, egészséges fia. Ezt a fájdalmat kiheverni, elfeledni soha nem tudta, de minden erejével segítette menyét és a két árvát élelemmel, megtermelt zöldségekkel, minden erejével.
1983-ben meghalt a leánya – az én édesanyám – is, hosszas betegség után. Maradtak az unokák és a szerzett rokonok, de még mindig derűs volt, csak néha mélyedt bele a gondolataiba… Lassan öregedett, 70 évesen hagyta abba a földművelést, de életének e csendes időszakában is aktív, önellátó, és tiszta szívű maradt, aki tudja, hogy az élettől nem elvárni, az életet szolgálni és elviselni kell.
Mi az unokák láttuk, hogy egyre nehezebb a nagy családi házban laknia, kerestük a megoldást a békés, nyugodt és kényelmes öregkort biztosítsunk a mamának. Így a Bajcsy utcai Idősek otthonában töltötte élete utolsó 10 évét.
Nekem nagyon fájt, hogy nem tudtuk családban biztosítani az utolsó éveket. Neki, akinek mindig első volt a család és bármi is történt, mindenkiről gondoskodott. De tudtuk, hogy az otthonban dolgozók lelkiismeretes áldozatos munkája nyugalmas, tehermentes életet biztosított neki, így tudott ilyen sokáig velünk maradni.
Az évek során megszoktuk, hogy a mama él, van és vár minket, ő volt a biztos pont, egy bástya. Az utolsó napokig friss maradt szellemileg és mindig tudott adni. A mi fizikai kötelékünk most 105 év után megszakadt, de hiszem, hogy egyszerű, adakozó életével nekem és sokaknak példa marad.”
