’55 júniusa van, húsz éves vagyok és örömmel nézek szét a téren. Ismerős szőke kislegény ballag felém, nagy zsákvászon hátitáska alatt görnyedve, éretlen barackot ropogtatva. Nagyot köszön és leül mellém a hűvös kőlapra. Csak itt van árnyék, hát társak leszünk egy időre.
Ismertem a kis Kulik Ágostont, tudtam ő úgy érezte, hogy felnőttnek lenni sokkal jobb lehet, mint gyereknek, de más gyerekeknek is bizonyára jobb életük van mint neki, ahogyan azt a gyerekek hinni szokták magukról. Akkor még nem ismerte a „nehéz gyermekkor” és a „kisebbrendűségi érzés” fogalmakat, őt egyszerűen csak elkeserítette egysmás, amit tapasztalt maga körül. Társai csúfolták, kiskulinak hívták. Kicsinek, kicsi volt – ezért is szeretett volna felnőtt lenni, – de azt végképp nem értette, miért nem lehet neki is olyan tisztességes, rendes neve, mint a társainak, a Nagy Pistának, a Szabó Ferinek meg a Balog Jancsinak.
A háború utáni nehéz idők koravén gyerekeire jellemző tudálékossággal kéretlenül is belekezd a mondókájába, szinte levegőt sem vesz, tetszik neki, hogy vita nélkül hallgatom:
– Tudja Szódás bácsi, a papa, Frantz Kulich a monarchia alatt érkezett ide. A távoli Morvaországból utazott Pestre dolgozni, mert tetszik tudni mechanikus gépész volt. Ott tudta meg, hogy Martonyi úrnak elromlott a darálóüzeme, kikocsizott hát ide és addig javította a szerkezetet, amíg Martonyi úr hozzá nem adta a lánya egyik kezét. Anyukám szerint azért, mert itt mindenki katolikus meg pravoszláv volt, csak a Martonyiék voltak evangélikusok, meg hát a Felvidékről érkezett nagyapa. Na, az apukám már Kulik Ferenc lett a keresztségben. Ő azt mondta, az embereknek azért van nevük, hogy meg lehessen őket különböztetni egymástól, ezért lettem én Ágoston. Ha Jóska lettem volna, akkor nem lehetett volna megkülönböztetni a Tóth Jóskától se, pedig ő ül mellettem az iskolában a padban. Tudja Szódás bácsi, az apukám persze odavolt a háborúban és szerencsére csak az egyik fülére sebesült, ahogyan szokta mondani, pedig csak nem volt meg az egyik füle. Tudja Szódás bácsi, ma voltunk utoljára az iskolában. Kezdődik a nyári szünet és én nyáron már egész nap segíthetek apukámnak a Partoson. Tudja arra olyan meszes a talaj, mondta azt az apukám, hogy a málnán, a ribizkén kívül csak a mandula terem ott meg. De én nem is bánom, hogy nem kell egy darabig menni az iskolába, mert minden reggel lefele kell jönnöm otthonról és ilyenkor felfele az emelkedőn, pedig délben mindig melegebb van már mint reggel, és én is fáradtabb vagyok. Persze ilyenkor már nem kell annyira sietni mint reggel, szeretek nézelődni, mindenütt van valami érdekes, a Balázs bácsiéknál a sok liba, a fűrészüzemnél a gépek, az erdő alján a virágok, meg az állatok. Arrafelé alig járnak mások, pedig nagyon szép a kilátás vissza a templomok felé. A múltkor ott ült a Dusán bácsi a festő és nagyon szép képet festett a városról. Vele nagyon jó beszélgetni, pedig mindenki azt mondja, hogy részeges és csak akkor fest, ha elfogy a pénze, amit a legutóbbi képéért kapott. Ez persze nem igaz, a Dusán bácsinak nem azért nagy a haja és a szakálla, mert részeges, hanem ő művész. Egyszer olvastam a nagypapa régi újságjában, hogy naiv festők kiállítását nyitották meg. Mondtam is Dusán bácsinak, hogy már nincs bezárva, mert megnyitották, és hogy én is naiv festő szeretnék lenni nagy koromban. Ennek biztosan nagyon örült, mert nagyon jót nevetett és megígérte, hogy én is lehetek nagyon naiv festő. Egyszer megengedi majd, hogy én is fessek a vásznára, azt mondta ő majd kicsinosítja. Csak az a baj, hogy ha őt nézem még később érek haza, mintha a hangyabolyt nézem. Olyankor a nagymama örökké veszekszik és a fülemet cibálja. Érdekes, hogy apukámét nem cibálja, mert nincs neki meg az egyik, pedig apukám az ő gyereke. Mondtam, hogy a nagypapa csak az egyik kezét kérte meg, és azért cibálja a másikkal a fülemet.
– Na csókolom Szódás bácsi! Megyek, mert a mamám megint veszekedni fog, ha elbeszélgetem az időt.
És mindezt miért mesélem el most ennyi év után? Sok év eltelt azóta, hogy nyugdíjba kerültem a Margitszigeti ásványvízüzem vezetőjeként, és bár többször visszajöttem látogatóba a kisvárosba, de először járok erre az egykori kertvendéglő felé. Élvezem a nyári időt és elnézem a téren az árnyékban a vászon előtt ülő őszülő, művészfrizurás, szakállas Kulik Ágostont, a Dunakanyar ünnepelt festőjét. Elmélyülten dolgozik, még a sörébe is elfelejt időnként belekortyolni. Megszólítanám, de nem zökkentem ki a csendes áhitatból. A vásznon a tér úgy néz ki, mint a valóságban, csak a kútnál látni egy lovasfogatot megrakva szódásládákkal.
