Bevallom először családunk sem ugrott „duplaszaltót” lányom ötletéért: fogadjunk egy német „kislányt” 1 hétre a 16 hónapos öccse mellé. Ám egész életében arra neveltem, hogy megismerje a világot – nem mondhattunk nemet.
Az első pozitív meglepetés a még 2011 májusában tartott szülői értekezleten ért. Simon Kata és Pintér Helga tanárnők szinte teljesen kész programokkal vártak. A „hetiterv” összeállításánál figyelembe vették, hogy a nevezetességek mellett a német diákok iskolarendszerünkkel, tanóráinkkal is megfelelően megismerkedhessenek.
A következő felkészültségről árulkodó lépést a német fél tette meg. Minden magyar gyereknek több oldalas kérdőívet kellett kitöltenie, amelyben nemcsak a nyelvtudásra, hobbira, hanem a családra vonatkozó kérdések is szerepeltek. Ezzel segítve, hogy a csereprogramból esetleg életre szóló barátságok születhessenek.
Júliusban már jött az első e-mail Annától, aki azóta már egy kicsit a mi kislányunk is lett. Az egész nyáron át tartó levelezés után szeptember végén eljött a nagy nap, megérkezett a csoport. Lányom elbeszéléséből tudom, hogy eleinte megszeppenve állt egymással szemben a német és a magyar csapat: a személyes találkozás mégis más. Ez azonban hamar elmúlt, s első két nap a lányokról Walt Disney figurái jutottak eszembe: jöttek, ettek, elmentek.
A harmadik este azonban a véletlen úgy hozta, hogy négyen együtt ültünk le vacsorázni. S ahogy jó magyar szokás szerint lenni szokott a vacsorából hosszú beszélgetés lett. Annától megtudtuk, hogy náluk ugyan nem olyan hosszú a nyári szünet, de tanév közben sokkal több tanítás nélküli hetük van. Szóba került az is, hogy van olyan társadalmi problémájuk, ami nagyon hasonló a mienkhez: az orvosok ott is „elvándorolnak” nyugatabbra, vagy nagyobb városokban igyekeznek munkát találni.
A közös vacsorákat ezután minden este megismételtük. Így rögtön értesültünk arról, hogy a német diákoknak itt tartózkodásuk alatt mi tetszett a legjobban. Budapest nevezetességei egyértelműen lenyűgözték őket, de az iskolai programoknak is örültek. Jólesett együtt pizzázni, sütizni a vendéglátókkal. Gyermekemben pedig kialakult a felelősségérzet egy másik ember iránt is, tudta, hogy ha este elmennek, ő felel Annáért.
Teltek a napok és egy este hitetlenkedve álltuk a tény előtt: ma nincs közös vacsora, ma búcsúest van. Másnap különösen jóleső érzés volt látni, hogy a németek mind „I (szív)Budapest” feliratú pólókban szálltak a buszra. (Talán csak azért, mert I szív Cegléd feliratút nem tudtak venni.) Az igazi meghatottság azonban akkor ért, amikor hazajöttem s lányom számítógépénél megtaláltam a Szegeden kapott kis törpöt a következő felirattal: „Remember me! Anna”.
Ezt követően sem maradtak abba a levelek. S kisvártatva elérkezett június 10., amikor a mieink indultak el a messzi Németországba. A jó fogadtatás, a kedves légkör ott is végigkísérte a kis csapatot. Bár Anna szerint a németek azért nem tipikusan ilyenek.
Igazából itt derült fény az életmód közötti különbségekre. Anna háromszintes, 3 fürdőszobás házból jött annak idején hozzánk. A minden luxussal felszerelt otthon után is természetesnek vette, hogy itt „sorba kellett állni” a fürdőszobáért. Az iskolákban a laptop, az interaktív tábla mindennapos. Igaz az óraközi szünetek rövidek, de tanórákból nincs hiány. 16 évesen senkinek sem jelent gondot középfokon beszélni angolul, s még külön órákra sem kell járni érte. Ott már tudják: minél több a tanóra, annál könnyebb tanulni, hiszen kevesebb marad otthonra.
Gyerekeink megismerték München, Augsburg nevezetességeit, ellátogattak az Alpokba, s természetesen járták a dachaui haláltáborban is. Utóbbi mély nyomot hagyott a lányomban. A tényeket ugyan tanulta történelemből, de így látni is, mégiscsak más. Augsburgban – egy alapítvány által fenntartott – úgynevezett szükséglakásokat is láttak, amelyekről azonban a magyaroknak a jó komfortos otthon juthatna eszébe.
A búcsú Németországban fájdalmasabb volt, mint itthon. A programnak vége. Legnagyobb eredménye talán, hogy több tanuló is megbeszélte, nem ez volt az utolsó találkozás.
Tudom sokan az anyagiaktól félnek, ezért nem vállalnak fel egy cserediákot. Az ő számukra számszerűsítem kb. 100-120 ezer forintba került a két hét. Az élmények pedig egy életre szólnak. Talán itt kezdődik Európa is….
Végezetül, de nem utolsósorban köszönöm a két tanárnő Simon Katalin és Pintér Helga áldozatos munkáját, valamint városunk önkormányzatának, hogy pályázat útján támogatta gyermekeinket.
A kép illusztráció.
