Néztem az öklömnyi, fehértarka szöszgombolyagot, amint a sarokba húzódva próbált egészen apró semminek látszani, és úgy döntöttem, értek hozzá… Így került hozzám Bagó, túlélő internátusba.
Először láttam közelről szárnyas ragadozó pelyhes utódát. Azt mondták, valamilyen bagolyféle. Tőlem lehetett akár a griffmadár kölyke – hanem egyet biztosan tudtam: ha ez a jószág éhes lesz, nem tejberizsre vágyik! Hazafelé a vasáru boltban egérfogókat vettem, s elkértem a vadászmesterünk légpuskáját, a hozzávaló lőszerrel együtt. Ettől kezdve a szolgálati lakásom környéke szorgos csattogástól visszhangzott: déltájban a kölcsönflintával én abajgattam a melegtől ellustult verebeket, sötétedés után a rugós lemezcsapdák tapsoltak nagyokat, a kukoricagóréban rajcsúrozó egerek halálán örvendezve.
Nőtlen vadőr lévén, szállásomul egy elnéptelenedett tanyai iskola szolgált. A madár gallyacskákkal, szénával kibélelt dobozát az előszobában terpeszkedő kanapé mögé tettem, hogy nyugodt, csendes zugban tölthesse az éjszakát. Nem ott töltötte. Elképzelhetetlen, honnan szerzett akkora lendületet azokkal a szárnykezdeménynek is alig nevezhető evezőcsutkákkal – mindenesetre reggel a szocreál bútordarab támláján trónolt a kis vakarcs. A barna műbőrhuzaton lecsorgott szürkésfehér sávok vonalkódja szerint több helyen próbálkozott a kényelemmel… Megálltam vele szemben, és beszédes tekintettel, gyanakodva méregettük egymást.
– Ennivalót, védelmet adsz, mégsem vagy az anyám. – pislogta felém a szentenciát. – Ám ha mégis, akkor hirtelen óriási, de igen rusnya példánya lettél a fajtánknak!
– Te meg, kiskomám, – nézdegéltem vissza neki a választ – szerintem nem bagoly vagy! Kakukk sem tojhatott lelencnek* a szarkafészekbe. Vajon miféle nációhoz tartozol?
Rögtön egy csomó, soron kívül megoldandó feladattal indult a nap: madárhatározót szerezni, Bagót máshova telepíteni, egeret-verebet szervírozni… Emellett rám várt a fácánnevelő épület takarítása – mintegy jelzésképpen, miszerint a dadáskodás mellett munka is van a világon! Estére a talányos fióka minden tekintetben a helyére került. Átköltöztettem a régi tanterembe, ami megfelelő élettérnek bizonyult a további neveltetéséhez. A sebtében átlapozott madaras könyvből pedig kiderült: vörös vércse tündérkedik elő buksi fejű, totyakos álcájából, méghozzá hamarosan!
A kapcsolatunk egyszerű volt, szinte sivár – részemről szándékosan, hiszen szabad madárnak akartam felnevelni. Fontosnak éreztem, hogy felnőve minél kevesebbre emlékezzen az ember közelségéről. Amint színesedni kezdett, abbahagytam a kézből való etetését. Karnyújtásnyira tettem elé az ennivalóját, a padlóra. A jelenlétemben soha nem fogott hozzá az evéshez, ellenben az élelem rendre eltűnt a következő porció érkeztéig. Garantáltan az ő begyébe jutott, ezt gyors fejlődése bizonyította. Szépen nőtt, karcsúsodott, és két hét elteltével teljesen kitollasodott. A pihés múltra csak a fedőtollak végén itt-ott meglibbenő szöszöcskék emlékeztettek. Az iskolai oktatás egykori, tágas Pantheonja elegendő teret adott neki a szárnyakat erősítő edzésekhez. Gyakran éppen az érkezésemkor is szálldosott, ám mikorra benyitottam, szobormereven ült, a fekete falitábla szegélyén.
Aznap nem várt a szokott helyén. Aggódva beljebb léptem, keresve: merre lehet… Szemem sarkából észleltem a mozdulatát, teljesen esélytelenül a szökés megakadályozására: Bagó elrugaszkodott a mögöttem függő fali virágtartóról, és kihussant a határtalan szabadságba.
– A halálos szabadságba! – meakulpázott az énem kritikusabbik fele, önváddal ostorozva óvatlanságom miatt. – Hiszen nem készítetted fel az életre, nem tanítottad meg vadászni!
A kezemben tartott, lőtt verebet letettem az iskolatábla előtt. Téglával kitámasztottam a nyitott ajtót, hátha az éhség visszaűzi a szökevényt. Balga reménységgel áltattam magam… Bagó végleg elrepült. Lassan kikopott a mindennapjaimból a kötelező gondoskodás hiányérzete, bár néha önállósították magukat a lábaim, s elindultak velem a tanterem felé – ugyan, minek? Olyankor sajgott még kicsit…
Talán egy hét telt el. A területem legtávolabbi részén jártam hajnalban, majdnem délben értem haza. Néhány sebtében letuszkolt falat után eldőltem aludni, mert délután vendéget kellett kísérnem őzbakvadászatra. A szendergés bársonyfüggönye mögül integetett már a tudatom, amikor Ulzi kutyám nyifogó csaholására dühösen kikászálódtam az ágyból. Félálomtól kótyagosan botorkáltam le a lépcsőn, belehunyorogtam a vakító, fehérizzású napfénybe, aztán szinte súgva mormogtam a csitító szavakat: – Jól van, Ulzi, nyugi… El ne riaszd!
Az első kerítésoszlopon ott ült Bagó! Óvatosan visszaaraszoltam az előszobába, a fogason lógó „CMEHA-8” típusú fotómasinámért, hogy a szovjet optikai csoda segítségével legalább egy fénykép maradjon emlékül a felnevelt vércséről. A kioldógomb zajos kriccentése után süvítő szárnyalással lendült a diófa irányába, és rőt villámként vágott az ágvégeken csatarászó verebek közé. Mire azok felocsúdtak a cikázó támadás hökkenetéből, már ismét a kerítésre toppant, karmai alatt szorítva kókadt zsákmányát. Oldalra biccentett fejjel halkan csirikelt valamit, majd elsuhant. Ott maradtam magamban, az oszlopon hagyott verébbel.
Így búcsúztunk el, különösebb érzelgősség nélkül. Igaz, én kissé meghatódtam attól, amit utoljára mondott: – Ezt neked hoztam. A mi fajtánk szeret zavartalan magányban enni. Akkor is, ha ilyen esetlen és ronda, mint te. Hát magadra hagylak!
Stílusos befejezés lenne, hogy „nem találkoztunk többé” – de mindmáig épp’ az ellenkezője igaz! Mert ennyi év, évtized múltán még mindig az ő neve jön a számra, valahányszor a Nap hevében vibráló rétek felett szitál egy vércse, vagy vadászat közben csapongva átviharzik a külvárosi házak felett. Ha a szólítást hallva letekintene rám, valószínűleg ugyanolyan otrombának látna, mint az egykorvolt Bagó… Azt meg miből is tudná, hogy ezzel a küllemmel valaha, röpke ideig tiszteletbeli vércse lehettem?
Borda János
fészekből ugratás – ma már tiltott vadászati mód, költési időszakban a fészekrabló madarak is védelmet élveznek.
lelenc – elhagyott, talált gyermek
