Cápakaland az Adrián

A kis merítőhálóval lenyúlt a redőzött homokra, és felemelt egy rózsaszínű tüskéscsiga házat. Alaposan megnézte a belsejét is a porcelánfényű, bizarr képződménynek, nehogy lakója legyen, mint legtöbbször: egy felemás nagyságú ollókkal büszkélkedő, apró rák. Üres volt, így a derekára csatolt kis szütyőbe került, a tenger többi ajándéka mellé. Egy helyben állt, alig kellett taposnia a vizet a fennmaradásért. Feltolta homlokára az úszómaszkot, és körülnézett. Szinte a végtelen érzetét keltve – kitágult körülötte a tér. Az ég kékje elválaszthatatlanul összeölelkezett a tengerrel a horizonton, s ebben a határtalanságban hibátlan, piciny maketteknek tűntek a távoli hegyek, tornyok, épületek. Az öböl végéből idelátszott a szigetre épült erőd, falai élénksárga színnel ragyogtak a napsütésben. Tökéletes harmónia ötvözte varázslatos egységgé a látvány sokféleségét.
Most érezte igazán, milyen jól döntöttek, hogy megfogadták Tamás régi főnökének tanácsát, és ide jöttek nyaralni. A közelebb elérhető, felkapott hírű szigetek tumultusa, drágasága helyett ez a rész csendes, lassan mélyülő lagúnák dajkáló szépségét, ókori múltú települések emlékeit, nemzeti parkok ritka kincseit kínálta, szolid árak mellett. Igaz, néhány nappal az indulás előtt riasztó híreket kaptak: az Adriai-tengeren óceánjáró hajókat kísérő fehércápák jelentek meg, a partokon pedig mérges csípésű pókok inváziójától lehetett tartani. Nos, ebben is a volt kollégának lehetett igaza, aki szerint az ilyen rémtörténetek jól szolgálják az otthoni turizmus érdekeit – határokon belül tartva a bátortalanokat, s ami fő: a pihenésre szánt költségkerettel együtt… Itteni értesülések szerint valóban történt néhányszor allergiás tüneteket kiváltó rovarcsípés, de jóval északabbra, a sziklás területeken. Veszélyes cápa felbukkanását nem észlelték errefelé évtizedek óta!
Tovább haladt, s a hullámok kaleidoszkópján átszűrődő fény opálos tükre mind nagyobb mélységben táncolt. Noémi abbahagyta a tempózást, és a tengerfenék furcsa domborzatát nézte figyelmesen: szabályos, kör alakú kráterek sorakoztak alatta, némelyikük közepe sötét homályba veszett. Hirtelen eszébe villant a felismerés: a délszláv harcok idején ledobott bombák nyomára bukkant! Célt tévesztettek, vagy az emberségét vállaló pilóta akarattal szórta rakományát az öbölbe, megtartva a jövőnek a pusztulásra ítélt városkát – ki tudja már…
Nem, volt semmi félnivalója a több éve felrobbant bombák miatt, mégis nyomasztóvá vált számára a hely. Egyik pillanatról a másikra bántón hideg és sötét lett az imént még csillámokkal játszó, kellemes víz. Amikor utolsó pillantást vetett a háború szörnyű himlőhelyeire, torpedó alakú testet vélt látni odalent, amint lassan keresztülsiklott a bombatölcsérek mezején.
– El innen mielőbb, nehogy pánikba ess a saját élénk fantáziádtól! – adta ki magának a vezényszót, és húzós, térnyerő irammal visszaindult a part felé. A lágyan hajladozó tengerifűvel benőtt sziklapad felett lassítva hátranézett: a kráteres terület táján háromszögletű valami hasította a felszínt. Nagy lendülettel kirugaszkodott, hogy jobban lássa – hátha egy nagyon távoli szörföző… A szürke háromszög azonban sokkal közelebb volt, mint remélte. És errefelé tartott.
– Hátuszony. – futott végig tarkóján a zsibbasztó rémület. – Akkor ez a hír mégsem volt kacsa!
Fülében zakatolni kezdett Spielberg horrorfilmjének* monoton, dübörgő zenéje. A pániktól összezavarodtak a mozdulatai. Fröcskölt, kalimpált, és fuldoklón köhögött a torkára szippantott keserű, sós íztől. Üldözője széles íveken kanyarogva, lerázhatatlanul követte. Noémi alig derékig érő vízbe ért, szinte nem is úszott már – tántorgó, oldalazó léptekkel mászott, a sóderszemcsés aljzaton rúgta előbbre magát, s végül ziháló, sípoló lélegzettel, kimerülten hasalt a zavarossá felkavart fövenyen. Loccsanást hallott, és érdes, durva súrlódást érzett a csípőjén. Tudata tiltakozva ismételgette az ésszerű bizonyosságot: idáig semmiképpen nem követhette a támadója! Lehajtott fejjel, dermedt mozdulatlanságban várt, de nem történt semmi. Mikor kinyitotta a szemét, egy ezüstszürke, széthasadt úszómatrac lebegett mellette, a fejrész sarkát hegyesen megemelte a benne rekedt levegő. Felkacagott, majd öklével sárrá csapkodva maga körül a homokot, hisztérikusan zokogni kezdett.
Segítő kezek nyúltak a hóna alá. Hálásan feltekintett, hogy köszönetet mondjon, de ehelyett velőtrázó hangon sikoltozni kezdett: két szurokfekete zombi hajolt föléje, szemgödreik fehéren világító üregéből döbbenten meredtek rá.
– Képzelheted, miket gondoltak az eszét vesztett magyar nőről! – mesélte felszabadultan Tamásnak este, a Laguna étterem teraszán. – Szegény holland fickók! Abból a gyékényes, sós mocsárból jöttek éppen, fejük búbjáig vastagon bekenve gyógyiszappal.
Lám, tulajdonképpen nem tehettem semmiről – mégis fordult egyet a sors nyikorgó kereke! Úgy jártam éppen, mint az anekdotabéli professzor, akinek ellopták a kabátját, de a környezete csak annyit jegyzett meg róla, hogy belekeveredett valami kabátlopásba… Elmaradoztak a Tamással folytatott ritka beszélgetések, majd később el sem köszönve költöztek másik városba.
Rossznyelvek szerint azért meséltem el ezt a történetet, mert nincsen pénzem tengerparti nyaralásra, és szeretném a tehetős zsebűeknek is kedvét szegni. Megnyugtatásul – nehogy az ijedősebbek lábujjukat se merjék miattam a hűs habokba meríteni – elárulom: szemenszedett kitaláció az egész! A szereplők nem valódi személyek, a helyszín beazonosíthatatlan, cápát meg életemben nem láttam, még akváriumban sem. Két részlet igazságához azonban makacsul ragaszkodom: tényleg nem tudok pénzt költeni üdülésre, és a szakadt matrac sarka – az valóság volt!
*A cápa, 1975