– Pedig a pap is ember…
– Hát igen. De ehhez az ablakhoz nekem sok élményem kötődik egyébként is. Az első ceglédi október 6-ai ünnepen, egy péntek délután lefeküdtem sziesztázni és arra ébredtem föl, hogy alattam a Himnuszt éneklik. Kinyitottam az ablakot, láttam, hogy 200 ember van az ablakom alatt és kiszaladtam anyámnak szólni, hogy: anyám, engem koszorúznak. Akkor mondta, hogy szerinte sokkal magasztosabb a dolog, ő ugye az aradi vértanúkra gondol, hogy őket. Úgyhogy én akkor nagyon szégyelltem magam, hogy nem vettem észre, hogy pont itt van az aradi megemlékezés.
– Az édesanyját említette, erről jut eszembe, egy papnak hol van az otthona?
– Ahol az ágya.
– Mert ugye az élete folyamán többször áthelyezik…
– Keszthelyi püspök urat kérdeztem egyszer, aki egy nagy palotában lakott, nem rossz egy múzeumban lakni? Hozzáteszem, Ceglédnek legalább ilyen épülete ez a plébánia. Szerintem a legszebb és legöregebb épületegyüttes. A váci püspök tehát azt mondta, hogy annyi élménye kötődik a helyhez, hogy neki ez nem múzeum, hanem az otthona. Ezt én ugyanígy merem mondani, hogy nekem ez nem egy épület, hanem az otthonom. Én itt vagyok itthon.
– Nem lehet könnyű mindig új helyszínen újrakezdeni…
– Amikor költözöm, évekig nem találom a helyemet, és egyszer csak itthon leszek, tehát egy teret, meg egy várost és az embereket azt be kell lakni. Van egy történet Albert Schweitzerről, amikor Langbarinibe ment, a ládákat utána vivő fekete munkások megálltak és megkérdezte miért. Kevés a pénz, vagy elfáradtatok? Akkor azt mondták nem fáradtunk el, nem kevés a pénz, csak gyorsan mentünk és elhagytuk a lelkünket, most megvárjuk. Nos, így is van, hogy az ember egy helyre, akár orvosként, tanárként, papként előbb érkezik meg a testével, mint a lelkével, az majd szépen megérkezik, erre nekem is kellett várnom, de én mikor kérdezik, hogy hova megyek, én azt mondom, hogy haza.
– Amikor költözik vannak az üvegeken kívül más olyan tárgyak, amelyekhez ragaszkodik, amelyek elkísérik akár az emlékek okán?
– Egy papnak rengeteg tárgya van, például a könyvei, a bútorok, tehát vannak személyes tárgyaink. Tegnapelőtt épp ezen nevettünk jó nagyot, Zoltán atyával (Krizsán Zoltán), aki most éppen elköltözik tőlünk Hatvanba, hogy az evangéliumban Jézus mondja, semmit ne vigyetek magatokkal, se tarisznyát, se ételt. Sarutok, meg bototok legyen. Hát mondom, az Úr Jézus igen csúnyán nézne ránk, ha meglátná, hogy mikor mi elköltözünk egy-egy plébániáról, akkor mennyi mindent viszünk magunkkal, de hát nekünk ez az otthonunk. De ami a legfontosabb tárgyam, egy pelikán töltőtoll, tintával, ezt mindenhová magammal viszem. Ahol ez ott van, meg az ágyam, ott otthon vagyok. Egyébként nálam könnyen jönnek-mennek a tárgyak. Hogyha valaki azt mondja, hogy ezt-azt holnap használnám, akkor biztosan odaadom neki.
– Előfordul, hogy a városban rövidnadrágban, biciklivel találkoznak Önnel a városlakók, ami a paptársak között akár megbotránkozást is szülhet. Felismerik a városban, ha nem a megszokott egyházi ruházatot viseli?
– Meg szoktak ismerni, de a legnagyobb megbotránkozást az jelentette a paptestvéreimmel, hogy sokan azt mondták, hogy: Levente. Például a tévések kerestek az iskolai ebédlőben, hogy Levente itt van? Ekkor a főesperes úr nagyon helyre tette a népet, hogy nem Levente, hanem plébános úr. Én ebből nem csinálok ügyet, mert számomra nem ez a legfontosabb, hogy ki minek szólít, hogyan lát, vagy én hogy öltözöm. Nem feltétlenül az öltözet fogja a tiszteletre méltóságomat meghatározni. Ha a személyedet nem adtad el, akkor az árudat sem fogod, a személynek kell szóljon a tisztelet, a megbecsülés, nem pedig az öltözetnek. Egyébként az utca nem liturgikus hely, de azért templomba sosem jutna eszembe oda nem illő öltözetben átmenni, ha viszont pipadohányt akarok venni, akkor miért ne mehetnék át a szomszéd boltba, akár rövidnadrágban. Nem azt mondta, hogy pap is ember?!
Fotó: Krizsán Ervin / Töreki Zsolt – További képek itt…
