Apám segítségével megszerveztem az utazást, jegyet és szállást foglaltam, majd egy hónap múlva kezdődött a kaland. Busszal utaztam ki, prágai átszállással. A 24 órás út harmadát szerencsére sikerült átaludni, így nem volt annyira fárasztó. Az út Szlovákia és Svájc közötti részén az éjjeli sötétség miatt nem igazán láttam sokat, viszont Svájcban alkalmam nyílt megcsodálni az Alpokat, és magával ragadott a szépsége.
A hosszú út végén, szeptember 28-án délután érkeztem meg Genfbe, a Place Dorcière-ra. Mivel maradt 2 óra szabad időm a szállás elfoglalásáig, úgy döntöttem, hogy körülnézek. Úgy két óra séta után elfoglaltam a szállást, majd lezuhanyoztam, és már rohantam is a villamoshoz. A hotelban kaptam egy ingyen TPG jegyet is (a „Genfi Közlekedési Vállalat”, mint Budapesten a BKV), így nem kellett az automatával harcolnom. A kutatóintézet körülbelül 10 km-re volt, az út úgy 20 percig tartott.
Megérkeztem után ismét volt pár órányi szabad időm a rendezvény kezdetéig, így megnéztem a Universe of Particles (Részecskék Univerzuma) kiállítást.
A kiállítás a Globe of Science and Innovation-ban (Tudomány és Innováció Gömbje, a képen) foglal helyet, és ingyen megtekinthető. A kiállított darabok műanyag gömbökben voltak láthatóak, melyek a részecskéket szimbolizáltak. Kiállításra került az első webszerver, melynek a Ceglédi Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola informatika tagozatosaként nagyon örültem, illetve a világ első körkörös gyorsítója is (képen), melyet egy professzor „dobott” össze az egyik egyetemen, mindössze 25 dollárból. Összehasonlításképp az LHC 9 milliárd dollárba került!
A kiállítás részét képezte egy antianyag-csapda is, kristály alapú (ólom-wolframát) és szilícium alapú részecskedetektorok, egy palack hidrogéngáz, és egy pár szupravezető mágnes is.
A kiállítás interaktív részét pedig érintőkijelzők biztosították, rajtuk tudományos információk angol és francia nyelven. Svájcnak ugyanis két nyelvi területe van: a keleti, német határhoz közeli részeken német, míg nyugaton francia. A buszon utazva kifejezetten fura volt, hogy bármiféle határ vagy „figyelmeztető jelzés” nélkül átváltott minden felirat nyelve egyszer csak franciáról németre, egy országon belül!
A recepció épületébe belépve meglepetésemre egy magyar felirat fogadott. Egy üvegfalon ugyanis minden CERN-tagállam nyelvén üdvözölték az oda látogatót, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis a CERN nem EU-s szerv, hanem különféle államok összefogása szinte az összes kontinensről (bár főként európai országoké).
Regisztráció után megnéztem a második állandó kiállítást, a Microcosm-ot (Mikrokozmosz). Ez az előzőnél nagyobb volumenű, és interaktívabb kiállítás, 4 kísérlettel. Sajnos a 4 kísérletből 2 üzemen kívül volt, de a másik kettő működött. Az egyik Thomson kísérlete volt, aki egy katódsugárcsővel bebizonyította, hogy az elektromos áram kis részecskékből, elektronokból áll, amelyeknek van tömege. A második kísérletben pedig egy mágnest mozgathattunk egy képcsöves TV mellett, az elektronokat eltérítve eltorzítva a képet.
Kiállításra kerültek még régi komputerek is, illetve egy IBM szuperszámítógép is a 80-as évek végéről. Ma már egy okostelefon gyorsabban számol, és még csak folyékony nitrogénes hűtést sem igényel!
Bár magához a gyorsítóhoz nem juthattam le, lévén az éjjel-nappal üzemel, a hét minden napján, de a kiállításon láthattam egy életnagyságú makettjét (3. kép). Az oldalsó kis cső a szuperfolyékony héliumot szállítja, ami a hűtéshez kell, míg a bal oldali cső maga a gyorsító. A két kisebb csőben pedig már maguk a protonok száguldanak – közel fénysebességgel! Egyetlen, parányi proton mozgási energiája megfelel egy 100 km/h-val mozgó személygépkocsinak! A sárgás fém pedig a szupravezető mágnes, ami a nyalábok irányításáért felel.
Egy régi, még a digitális kor előtti „vetítő” is a kiállítás részét képezi. Még mielőtt rendelkezésre állt volna a modern elektromos technika, olyan kristályokat használtak a detektorokban, amelyekben a részecskék kémiai elváltozásokat okoztak, mintegy megkarcolva azokat belülről. Ezeket a kristályokat utána átvilágították, és egy asztalon váltak láthatóvá a parányi részecskék útvonalai.
Egy teljes detektor is a kiállítás részét képezte, ez már elektronikus, félvezető alapú. A modern szilícium chipek képesek azonnal érzékelni az áthaladó, töltéssel rendelkező részecskéket, és mindezt 0,05 milliméteres pontossággal teszik!
A képen a detektort vizsgáló srác pedig Áron, egy magyar fiú, aki az USA-ban él, de egy évet Genfben tölt. Ő is a Kutatók Éjszakájára jött, azzal a különbséggel, hogy neki csak a villamosra kellett felülnie. És mint később kiderült, ugyanabba a csoportba kerültünk!
Az utolsó képen pedig egy antianyag-, egészen pontosan pozitron-csapda található. Ez a négy hatalmas réztekercs által keltett mágneses mezővel ejtette csapdába a pár keletkezett antirészecskét. Azonban attól, hogy a sci-fik világát idéző földrengető robbanásokhoz elegendő mennyiségű antianyagot sikerüljön összeszedni szerencsére még évtizedekre vagyunk, így pánikra semmi ok.
Egy kisbusz vitt minket a recepció épületétől az LHCb, azaz a Large Hadron Collider beauty detektorához. Neve magyarul Nagy Hadronütköztető szépséget jelent, félreértés ne essék, ez pusztán az általa vizsgált bottom quark-okra utal, melynek másik gyakori elnevezése a beauty quark. Ezeknek a kvarkoknak nincs magyar elnevezésük, igazából ezen a területen már ritkák a nem angol (vagy angol eredetű) elnevezések.
A detektor feletti irányító-létesítményben egy lengyel professzor vezetett minket körbe, aki, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, megörült a régi barátoknak.
Utána bementünk magába az irányítóterembe is, ahol beszélgettünk a személyzettel, egészen pontosan a műszakvezetővel. Szó esett többek között az LHC céljáról, a nemrég elért ion-proton ütközésekről, és a vákuum-energiáról. Szerintem arról lehet igazán tudni, hogy valaki érti is, amit csinál, hogy bárkinek el tudja magyarázni, egyszerűen, és úgy, hogy meg is értse. Ő pedig pontosan így csinálta.
Bemutatta még néhány monitor képét is, hogy mik láthatóak rajta, és hogy hol érhető el némelyik online (http://lhcb.web.cern.ch/lhcb/).
Bő egy órát tölthettünk el a személyzettel, bár közben is folyt a munka gőzerővel: épp ment az LHCb kalibrálása egy hosszabb leállás után, és ezzel párhuzamos képezte ki az újoncokat. Felejthetetlen volt látni testközelből, ahogyan dolgoztak!
Végül kaptunk egy oklevelet a látogatásunkról, franciául.
A visszaúton szóltak, hogy a mágnes-tesztelő üzembe is szerveztek látogatást, mi pedig azonnal regisztráltunk rá, amint visszaértünk.
Itt bemutatták nekünk a szupravezetők és a mágnesek kölcsönhatásait, a szupravezetők tulajdonságait, előnyeit, és még számos kísérletet. Láthattunk egy mágnest is, amely az emberiség által ismert legerősebb állandó mágnesből volt. A professzor ráejtette egy alumínium-tömbre kb. 1 méter magasról, és az nem koppant! A jelenség magyarázata az örvényáramok, ugyanis az néhány anyag, mint az alumínium is „nincs jó viszonyban” a mágneses térrel.
A képeken folyékony nitrogénnel hűtött YBCO, azaz ittrium-bárium-réz-oxid szupravezető korongok láthatóak (fekete korong), és állandó mágnesek felette, amint azok mindenféle trükk, vagy madzag nélkül lebegnek!
A harmadik képen a szupravezető-kábel és a rézkábel összehasonlítása látható, mindkettő ugyanannyi áramot (több tíz ezer ampert!) vezet, de míg a szupravezető egy USB kábel vastagságával vetekszik, addig a réz egy kályhacsőével!
És még kész, de be nem szerelt, az LHCban használt mágnesekkel megegyező darabokat is láthattunk!
Az első képen egy dipólus mágnes látható, ezekkel hajlítják a részecske-nyalábokat. Még egyfajta mágnes is található a gyorsítóban, ezek a négypólusú mágnesek, melyek a nyalábok fókuszálására vannak kihegyezve. Sokan azt gondolják, hogy a mágnesekkel gyorsítják a protonokat, tévesen. Valójában a mágnesek arra kellenek, hogy a Lorentz-erő segítségével a csőben tartsák a protonokat, nehogy a centrifugális erő hatására a cső falába ütközzenek, esetlegesen megrepesztve vagy megsemmisítve azt! Maga a gyorsítás rádióhullámokkal történik.
A második képen két csőszegmens illesztésének metszete látható, a felső csőben a szupravezetők illesztése, a középső pedig maga a vákuumcső, ahol a protonok száguldoznak.
A szupravezetők illesztéséért éveken át képzett, speciális brigád felel, ugyanis egyetlen apró hiba több méternyi cső felrobbanásához vezethet. És sajnos ez be is következett 2008-ban, alig pár hete adták át az LHC-t, és az egyik illesztés megadta magát, a több tízezer amper ívet húzott, a cső szétrepedt, a szuperfolyékony hélium azonnal felforrt, és több tízméternyi cső „elpárolgott”.
Kicsit szűkös volt az időkeretem, másnap már indult is a busz. De a szállodai kijelentkezés és az indulás között maradt 4 óra szabad időm, amikor is pechemre eleredt az eső, így egy kis szigeten húztam meg magam, a Genfi-tavon. Szerencsére volt híd, így nem kellett úsznom! Körülbelül két órát töltöttem el itt, amíg alábbhagyott a zuhatag, és megismerkedtem Stannel, aki szintén az eső elől menekült be. Egy kis madáretetéssel ütöttük el az időt.
Ahogy beszélgettem a genfiekkel, rádöbbentem, hogy milyen varázslatosak is a jövevényszavak. Az angol már-már reflexből rámondja, ha valamit nem ért, hogy „pardon”. De ez egy francia jövevényszó! És mivel Genf francia nyelvterületen van, a francia szót hallva nagyon megörül a helyi lakos, és anyanyelvén folytatja tovább, szerencsétlen turista pedig magyarázkodhat. Vicces helyzetek voltak!
És persze egyszer véget ér az álom, megjött a busz, nekem pedig menni (jönni) kellett.
A svájci tájban hazafelé sem csalódtam, a hegyek egyszerűen mesések voltak! Sajnos mire elértük a német-svájci határt, besötétedett, így nem sokat láttam hazafelé.
Erre már nem ment olyan simán az út, az egyik utas fél órát késett, a busz pedig bevárta, így végül is fél órás késéssel érkeztünk meg Budapestre.
Mindent összevetve hihetetlen kaland volt, és most már biztos: Ha vége az egyetemnek, irány a CERN, de most inkább már mint kutató, mintsem látogató!
