A tábla leleplezése után dr. Beer Miklós püspük úr, a váci római katolikus egyházmegye feje, Hánka Levente tiszteletes úr, a református nagytemplomi egyházközség lelkésze és Péter Zoltán tiszteletes úr, az evangélikus egyház lelkésze mondott imát az egykori foglyok lelkéért, és áldotta meg az emléktáblát.
A II. világháború magyarországi szakaszában az elfoglalt területeken a szovjet hadsereg napokon belül fogolytáborokat létesített, és megkezdte a katona hadifoglyokon kívül a civil lakosok összegyűjtését ezekben a táborokban. Miért fogtak el civileket hadifogolyként? A szovjet gazdaság részben rabszolgamunkán alapult. A világháború előtt az elítélt szovjet állampolgárok voltak a Gulag rabszolgái. Lengyelország lerohanása után kezdték szervezni a (hadi)fogolytáborokat. Ezekben a táborokban a Szovjetunió által elfoglalt országok polgárait dolgoztatták, nyugati szövetségeseik tudtával és beleegyezésével. Magyarországról 800 000
rabszolgát terveztek a táborokba összegyűjteni. A rabokat, akiknek kb. egyharmada civil személy volt, magyarországi gyűjtőtáborokban koncentrálták. Ezen koncentrációs táborok legnagyobbika Cegléden volt. A civileket válogatás nélkül fogdosták össze a városokban, falvakban és gyalogmenetben hajtották a gyűjtőtáborokba. Az igen kemény télben fűtetlen helységekben, istállókban, de gyakran a szabad ég alatt helyezték el éjszakánként a sokszor hiányosan öltözött embereket, étlen-szomjan hajtották őket napokon át. Aki nem bírta a menetet vagy szökni próbált, agyonlőtték. A gyalogmenetek során a foglyok l-2%-a elpusztult. A ceglédi huszár- és páncélos laktanya épületeiben embertelen körülmények között őriztek egyidejűleg 50-80 000 embert. Az éhezés és a zsúfoltság miatt kitört járványok megtizedelték a foglyokat. A halottakat jeltelen tömegsírokba, végtisztesség nélkül kaparták el. A foglyokról és a halottakról nem készült név szerinti nyilvántartás, csak darabszámot tartottak nyilván. Néhány fogoly a ceglédi vöröskereszt kórházban halt meg, őket anyakönyvezték. Megrázó tanulmány a ceglédi halotti anyakönyvek olvasása, ahol 20-30 éves férfiak bejegyzett haláloka végelgyengülés, éhhalál. A fogolytáborokban embertelen körülmények között pusztították el az elfogottak 6-7%-át. 50-70 000 vétlen magyart még kiszállításuk előtt meggyilkolt a megszálló szovjet hadsereg. Kb. 720 000 foglyot szállítottak a Szovjetunióba, a szállítás közben újabb ezrek pusztultak el. Szovjet fogságban kb. 350 000 ember pusztult el, kb. annyi, amennyi a harcok során hősi halált halt.
A fogolytáborokat fennállásuk idején is igyekeztek titkolni, azokat nem látogathatták a magyar hatóságok, a vöröskereszt munkatársai. A proletárdiktatúra idején tovább folyt a titkolózás, még beszélni sem volt szabad róla. Majdnem sikerült kitörölni a magyarok emlékezetéből hadifoglyok tragédiáját. A rendszerváltást követő években kezdhettek hozzá történészeink a fogolytáborok kutatásának, amit nehezít, hogy a történtek elhallgatásán kívül a keletkezett iratok jó részét is megsemmisítették a szocializmus évtizedeiben.
A felavatott emléktábla segít abban, hogy a múltat ne lehessen végképp eltörölni. Hogy emlékezzünk a fogolytábor rabjaira, a meghaltakra és a túlélőkre. És asszonyaikra, akik egyedül álltak helyt gyermekeik mellett, a jövőért.
A most avatott emléktáblán kívül a Csengettyűs temető tömegsírja felett van még egy emlékhely, amit 1996-ban emelt az Óplébánia, Kiszel Mihály plébános úr kezdeményezésére.
Egy 1935-ben született asszony visszaemlékezése
Feljegyezte dr. Jójárt György 2011. I 25-én.
„Jertek, én Atyámnak áldottai, mert éhes voltam, és ennem adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám.” Máté 25, 34-36.
Gyermekkoromtól a laktanya közelében lakunk. Apám kovács volt, itt volt a műhelye. Az oroszok bejövetele után a Törteli út sarkán, a keresztnél figyeltük, amint a fáradt foglyokat hajtották az oroszok. Sok alig tudott menni, néhány össze is rogyott közülük, némelyik a ke-reszt alatt. Ezeket puskatussal ütötték. Engem nagyon megviselt ez a látvány, sajnáltam sze-gényeket. Arra gondoltam, hogy Jézust is így hajtották, mikor keresztre feszítették. Kilenc éves múltam akkor.
A huszárlaktanyában lévő foglyok a Szolnoki út felől a kőkerítésen át kőre kötözve le-veleket dobáltak ki. Az oroszok mindenkit elzavartak a kerítés közeléből. Én fogtam a talics-kát, és az útról szedtem össze a lótrágyát, amit akkoriban agyaggal keverve a házfal tapasztá-sához használtak. Közben összeszedtem a kidobott leveleket is. Később körbejártam a lakta-nyát, a vasút felől is, ott is találtam leveleket. Én nagyon sajnáltam azokat a szegény embere-ket, és úgy éreztem, feltétlenül segítenem kell rajtuk. A levelekben címek voltak, hogy kit kell értesíteni. A ceglédi címekre elvittem a leveleket. Sokan akkor tudták meg, hogy itt van a rokonuk, ezek nagyon örültek, hogy hírt kaptak elveszett hozzátartozójukról. Még most is emlékszem Szárazékra a Malomtó szélről, mennyire örültek a hírnek. A vidékieknek anyám borítékba tette, megcímezte a leveleket, és postán küldtük el. Sokan jöttek Pestről és máshon-nan is, akik hírt kaptak hozzátartozójukról. Olyanok is jöttek, akiket nem értesítettünk, de nem tudtak semmit eltűnt családtagjukról. Mindig volt nálunk öt-hat ember, aki rokonait szerette volna meglátogatni, persze nem lehetett. Egy Monori nevű gazda egy tehenet hozott, hogy legyen nálunk. Állandóan azt a szegény tehenet fejtük, mert mi mást tudtunk volna adni annak a sok embernek? Én kijártam a páncélos laktanyához is. A laktanya mellett volt egy dűlő. Ott mindig nagyon sok ember volt. Egy orosz katona állandóan járkált a kerítés mellett. Egy kívül, egy meg belül. Mikor távolodott, a sok ember mind a kerítéshez szaladt és kiabált be, hogy kit keres, szóljanak neki, hogy jöjjön a kerítéshez. Ha közeledett az őr, elszaladtak. A foglyok akkor tudtak a kerítéshez szaladni, ha a benti katona távolodott, ők pedig azt kiabálták ki, hogy kit értesítsünk. Akkora volt a hangzavar, hogy alig lehetett érteni egymást. Itt is ment a levelezés a kövekre kötött papírokkal.
A mi lakásunk szobáját az oroszok lefoglalták, mindig lakott benne orosz tiszt. Tele volt tetűvel a szoba, mi is megtetvesedtünk. Az oroszok szobájába anyám nem mert bemenni, mindig én mentem be, ha kellett valami. Egy időben nálunk lakott a fogolytábor parancsnoka. Egyszer jött hozzánk a Jójárt doktor felesége, hogy a férjét elfogták az oroszok, azt tudja, de azóta semmit nem tudnak róla. Ott sírt, hogy itt van a három gyerekkel, és semmit nem tud a férjéről. Kérte a parancsnokot, hogy mondja meg, itt van-e a férje, vagy próbálja megtudni, hol van. Az orosz parancsnok sajnálta, segített volna, nem mondhatott semmit. Azt hajtogatta, hogy statárium van, nem lehet semmit tenni. Én nagyon megsajnáltam azt a szép, fiatal asz-szonyt, hogy ott van a három gyerekkel, és semmit sem tud a férjéről. Írtam egy levelet és kőre kötöztem. Be akartam dobni a páncélos laktanyába. Többször is közel jutottam a kerítéshez, de mindig hamar visszajött az orosz, nem tudtam bedobni. Annyira be akartam dobni, hogy nem voltam elég óvatos, és az őr elkapott, puskatussal alaposan elvert. Úgy hoztak haza az asszonyok, járni sem tudtam. De a levelet bedobtam. Később nagyon örültem, amikor hal-lottam, hogy hazakerült Jójárt doktor.
A huszárlaktanya előtt, ahol később a tiszti házakat építették, a drótkerítésen át láttam, hogy a foglyok deszkákon ültek. Nem tudtam elképzelni, mit csinálnak ott. Azt is láttam, hogy néha egy-egy lefordult a deszkáról, és leesett. Később tudtam meg, hogy az a latrina volt, és akik leestek, ott haltak meg. Később deszkakerítést húztak, és nem lehetett belátni.
Kórház gépészének, Bukovics bácsinak a lánya, Teca, barátnőm volt, (később szülésznő lett, a Buksi madam) gyakran bejártam a kórházba. Mindig beengedtek, már ismertek a portá-sok. A kórházban is rengeteg beteg hadifogoly volt, még a pincében is voltak. Állandóan éhesek voltak, kértek enni. A házunk akkor még a város szélén volt. A közelben volt egy bul-gár kertészet, de a kertész valahová elkerült, nem volt ott senki. Káposztával volt beültetve a kertészet. Mi, gyerekek szedtük a káposztát, megfőztük, és egy 25 literes tejeskannában, ta-licskán vittük minden nap a kórházba, és adtuk az éhes foglyoknak. Ott nem nagyon őrizték őket, közel tudtunk menni, és ők a pinceablakon nyújtogatták ki a csajkájukat, hogy adjunk káposztát. Az emeleten egy fogoly kérte, hogy Magdika, hozd el apád ruháját. Én nagyon féltem, mert apám szigorú ember volt (bár sosem vert meg), de azért elvittem egyik ruháját. A fogoly felöltözött és eljött velem. Egy ideig nálunk lakott, azután a város távolabbi részében kerítettek neki helyet rokonainknál. Biztosan attól féltek szüleim, hogy ha észreveszik, hogy eltűnt, a közelben keresik. Vénusz Ádám, rendőrtiszt volt Pestről, és kb. fél évig Cegléden maradt. Egy másik foglyot is kimentettem így, de az nagyon beteg volt, nem tudom, életben maradt-e? A kórházban nem őrizték szigorúan a foglyokat. A laktanyából hozták a betegeket, visszavitték a gyógyultakat, közben eltűntek közülük. Nem volt névsor róluk. Lehet, hogy azt hitték, a másik csoporttal visszavitték, vagy meghalt, aki hiányzott.
Szörnyű volt gyermekként látnom azt a sok szenvedést. Azt szeretném, ha soha többet nem látnának hasonló rosszat a gyermekek.
Egy 1927-ben született asszony viszaemlékezése 2010. I. 23.
Feljegyezte Jójárt György
1944. okt. 29-én Pestre költöztünk az oroszok elől. A Lövölde tér mellett laktunk a Vilma királyné útján (ma Városligeti fasor). 1945 jan. 14-én az oroszok az óvóhelyről vitték el apám. Mondták, hogy egy napi élelmet vigyen magával, munkára viszik. Összegyűjtöttek sok embert, és gyalog elindították őket Gödöllőre. Éjjel Rákosszentmihályon, egy kocsma udvarán szálltak meg. Rákosszentmihályon találkoztak ismerősökkel, velük üzentek a családnak. Rákosszentmihályon meg tudott volna szökni apám. Az oroszok azt mondták, Gödöllőn kap-nak igazolást, amivel szabadon járhatnak. Akinek nincs ilyen igazolás, azt el fogják vinni az oroszok. Ezért nem szökött meg. Gödöllőn a premontrei gimnáziumba vitték őket, sokáig ott voltak. (Ma az Agrártudományi Egyetem van az épületben.) Áprilisig 35 kg-ot fogyott apám. Közben mindig tudott levelet kijuttatni, amiket meg is kaptunk. A család jan.19-én visszain-dult Ceglédre, gyalog. Három nap alatt értünk le. Áprilisban Ceglédre indítottak egy csopor-tot. Tudták, hogy Ceglédre jönnek. Apám az úton minden nap írt nekünk, tudatta, hogy érke-zik. Azt is megírta, hogy az első sor jobb szélén fog jönni Cegléden. Én a testvéremmel a református templom tornyából figyeltem, meg is láttam a csapatot a négyes úton. A Szolnoki út és a Malom utca sarkán volt nagyanyám háza, onnan figyeltük a menetet. Apám nem is-mertük meg, annyira lesoványodott és elhanyagolt, szakállas volt. Mikor odaért, kinyitottam az ablakot, és egy csomagban kenyeret, szalonnát dobtam neki. A kísérő orosz katona belőtt az ablakon, szerencsére felfelé ment a golyó, senkit nem talált el. Én a Szolnoki úttal párhuzamos utcán szaladtam kifelé, és minden mellékutcán kinéztem, hol tart a menet. Így kísértem a Törteli útig. Nem mertem a Szolnoki úton kísérni őket. Apám a páncélos laktanyában he-lyezték el.
A páncélos laktanyából a betegeket vasúti kocsikon a huszárlaktanyába szállították, ott magyar orvosok látták el a betegeket. A kocsikat foglyok tolták. A beteget kísérő rabokkal egyezség volt: a sínek mellé tették a leveleket megbeszélt szakaszon, azt felszedték a kísérők, a rabok leveleit ugyanúgy a sínek mellé tették. Kosztjuk siralmas volt, majdnem mindig mar-harépa leves volt, amiben néhány darab répa úszkált, és kevés kenyeret kaptak. Szombaton-ként csomagot lehetett vinni, ha jól emlékszem, 3 kg lehetett. Több ismerős volt a fogolytá-borban, mi többen együtt, ruháskosárban vittük a csomagokat. A csomagokat a kapu mellett egy elkerített részen vették át magyar foglyok, akik azonnal ki is bontották, átvizsgálták, majd újra becsomagolták, és úgy vitték be a táborba a foglyoknak. Személyesen nem találkozhat-tunk a foglyokkal. Apám a kicsempészett levélben azt kérte, hogy főtt krumplit vigyünk. Ele-inte azt hittük, megbolondult, de azután arra gondoltunk, hogy a csomagokat megdézsmálják, és azért kért krumplit, mert azt meg is kapta. Egy ízben apám megírta, hogy a kerítés mellett fog sétálni, a Törteli útról, távolról láthatjuk egymást. Úgy is volt, de amikor az orosz őr ész-revette a kapcsolatot, a levegőbe lőtt, és mi lélekszakadva bemenekültünk a közeli vasúti őr-házba.
Az oroszok válogatták a foglyokat. A nagyon öregeket és betegeket elengedték, a munkabírókat a Szovjetunióba szállították. Apám 1901-es születésű volt. Az orvosok segítsé-gével meghamisították születési dátumát 1891-re. Többször írta nekünk, hogy nem felejtsük el, mikor született, 1891-ben. A téves dátum és a hasán lévő, korábbi epeműtét hege miatt sikerült megszabadulnia a táborból.
