Szül(et)éstörténet

– Öltözz fel és hívjál mentőt.
– De anyuka, hajnal van, én nem hívok mentőt. Majd szépen besétálunk. – felelte morcosan.
Aztán a győzködés hatására csak megérkezett a mentő, amivel el is indultunk. Vizsgálat után amit az orvos mondott, nem is igazán értettem.
– Látja, ez a következménye annak, ha a kismama nem jár tanácsadásra. A gyereket nem tudja világra hozni, a fájdalmat pedig nem fogja kibírni. A vérnyomása mérhetetlen, az egyik veséje pedig már nem működik.
Kezemben szorongatva a kiskönyvet, én csak azt hajtogattam, háromhetente mindig megjelentem a tanácsadáson. Nem értettem, miért engem okolnak, és azt végképp nem tudtam mekkora a baj. Ágyba parancsoltak.  Aztán a délelőtt folyamán kerekes székkel betoltak a szülőszobába, és bekötötték az infúziót. Csak néztem, ahogy az ampullákat töltik az infúzióba, több mint tízet. Fölnéztem az órára, ami a bejárati ajtó fölött volt, fél tizenkettőt mutatott. Úgy éreztem, hogy a fájdalmat tényleg nem bírom tovább.
– Meglesz délre? – kérdeztem a nővért.
– Hát persze. – felelte egykedvűen.
Újból kerekesszékbe ültettek – bár tiltakoztam, hogy tudok járni – betoltak egy másik helyiségbe. Felraktak a műtőasztalra, leszíjaztak, arcomra maszkot tettek, a fuldoklás környékezett.
– Számoljon lassan!
Egy-kettő-három… majd egy spirális forgás kezdődött, ami egyre gyorsult … tizenkilenc, és egy mély gödörbe zuhantam. Majd egy férfihang szólt hozzám:
– Másszon át a tolókocsira! Én ekkora darab nőt nem bírok. (Ő volt a műtős).
Hasamon mázsás súly és a kiszolgáltatottság. De tettem, amire felszólítottak. A délutánból nem sokra emlékszem, csak a mellettem fekvő kismama állandó zsörtölődése maradt meg.
– Forduljon már a fal felé, megfulladok a bűztől, ami magából árad. (Az éteres altatás nem leányálom). Aztán ki tudja miért, visszakerültem éjszakára a szülőszobába. Talán az én állapotom indokolta, vagy, hogy a többieket ne zavarjam. Vergődtem az ágyon, vízért könyörögtem, hiszen ki voltam száradva. Vizes ruhával megtörölgette valaki a szám.
De aztán egy jól irányzott, hatalmas pofon csattant az arcomon. (Ő volt a szülésznő):
– Mégis mit képzel? Nem bírok magával! – kiabált magából kikelve.
Reggel vitatkozó férfihangokra eszméltem. Az orvosom hangját ismertem fel, amint ezt mondta.
– Ha meghal, ez is a Te lelkeden szárad.
Visszakerültem a betegágyamra. Párnám alatt fakanál, hogyha rohamot kapnék, a nyelvem ne nyeljem le. Odahozták megmutatni a fiam, de csak egy percre, mert attól féltek, hogy esetleg rossz hatást vált ki belőlem. A madám hangját nem tudom elfelejteni, ahogy mondta:
– Nézze anyuka! A legszebb baba a szülőotthonba.
Nem sokáig voltunk bent, mert az orvos szerint: „a gyerek összemegy, mint a Samu nadrágja. Majd otthon együtt szépen erőre kapnak.”
Az orvos jó tanácsa nekem így szólt, amikor elbocsátott bennünket.
– Ha hazamegy, otthon semmit, szó szerint semmit nem csinál! Még egy tűt sem fog a kezébe. Az, hogy Maga és a gyereke életbe maradt, arra én vagyok a legbüszkébb.
Később megtudtam, hogy a fiam oxigént kapott. Így lett már a születésekor túlélő.
Nem tudom Szakter doktor merre van, hol él (évtizedekkel ezelőtt elhagyta az országot), de ennyi év után is, a poros lába nyomát is áldom. Történt mindez, 1969. november 14-én.
Drága gyerekem Isten éltessen!