Aurél szerette Ceglédet. A katolikus iskolában Hornyák tanító urat emlegeti írásaiban, a polgáriban Réthy Lajost. Hidvégi még találkozott vele. „Utolsó találkozásunkkor azt mondta: Valóban festő akartam lenni, rokonomhoz, Réthy Lajos festőművészhez gyakran eljártam, fütyült, amikor festett, s azt szerettem volna, hogy magam is olyan csodálatosan fütyüljek és olyan értékes képeket fessek, mint ő…. Különben rajztanárom volt a ceglédi polgári iskolában.” (Hidvégi u.o.) A zene szeretetét a családból hozta Aurél. Apja „jó nevű zenészcsaládból származott – írja a Három régi esztendőben -, amelynek tagjai a múlt század derekán Nürnbergből széledtek szét a világ négy tája felé. Különösen sokat beszélt a bátyjáról, aki a moszkvai opera karmestere lett.” Édesapja lakásán hetente egyszer házimuzsika szólt. Apja gordonkán játszott, barátai zongorán, hegedűn, és minden szerdán este először Haydn templomi muzsikája szólalt meg. Ebből a családból indult útnak az esztergomi tanítóképzőbe. A vándor visszanéz c. kötetében (Magvető, 1963.) legkedvesebb emlékeit gyűjti csokorba Ceglédről és fiatal koráról. Volt segédkántor Nagykőrösön, tanító Kerepesen, ám érdeklődése, tehetsége más irányba kalauzolta. Az újságírástól a Kossuth-díjig jutott (1960). Volt lapszerkesztő, a Színművészeti főiskola tanára, író, költő, a színpad mestere és kora legnagyobb színikritikusa. Halasi Andorral együtt ő alapította meg 1910-ben a Kritika c. folyóiratot. A lexikon 3) azt írja róla: „ Ide, valamint napilapokba… és a Nyugatba írta elmélyült és nagy fölkészültségű színibírálatait.” Emellett számtalan verskötete, regénye, tanulmánya jelent meg (Az én örökségem; A bihari remete; A kételkedő kritikus; Színház stb.). Kázmér Ernő A bagoly c. novellagyűjtemény megjelenése után azt írta: „Az új magyar novella egyik legelőkelőbb művésze, Kárpáti Aurél, a csendes, finom ízlésű esztétikus, aki lelke mélyén minden szépnek áhítatos szerzetese.” (Közli a Magyar Irodalmi Hírlevél 68. nemere.hu). Dr. Ikvai Nándor nekrológjából tudjuk, hogy A három régi esztendőt ezzel dedikálta a múzeumnak: „Szülővárosomnak, Ceglédnek – a fészeknek, amely melengetett, s megtanított magyarnak lenni – el nem múló hálával.” 1963. február 7-én hunyt el Budapesten. Sírfelirata a Kerepesi temetőben: „Nincs több mese, nincsen több szélmalom!” Halála évében emléktáblát avatott a város szülőháza helyén, majd lelkes irodalombarátok kezdeményezésére 1964-ben megalakult a Kárpáti Aurél Irodalmi Asztaltársaság. A parancsok pókhálójában halt el, mert nem olvadt be a nagykőrösi Arany János Társaságba. 1990. február 19-én élesztettük újjá. Ők és a könyvtár koszorúzta meg a decemberi születésnapon az emléktáblát. De sírfeliratáról a szélmalomharc is eszembe jut: mi az oka, hogy nem nevezzük el róla színháztermünket? Pedig milyen szépen írta: „Vidéki ember vagyok, s az is maradok.” Gyakran bekopogtat hozzám az otthon maradottak üzenete, a bedei mezőé, a kámáni erdőé… és szeretném eldobni a ceruzát, hogy más kalandokra induljak, mint amit ez a papírlap kínál. „Honvágy ez. Visszafájás rég elsuhant esztendőkbe, szétporlott múlt után.” (A vándor visszanéz.) Jövőre lesz halálának 50., azután születésének 130. évfordulója.
1) Kárpáti Aurél: Három régi esztendő – Regény. A Táltos Kiadása 1918.
2) Hidvégi Lajos: Kárpáti Aurél. Ceglédi Hírlap 1970. február 26.
3) Magyar Színházművészeti Lexikon Bp. Akad. Kiadó 1994.
