A fenti gondolatokkal kerestem fel Mohos Imrét, aki elmondta, hogy a nyugdíjban eltöltött rövidke idő kettős érzést váltott ki belőle. Máris hiányzik a munka, a gyerekek, a kollégák, de már élvezi, hogy pihenni is van ideje. Tudatosan készült a nyugalomra, hiszen jóval túldolgozta a korhatárt, már nehezebben caplatott fel a kis beteghez a harmadikra, sőt három éve már ügyeletet sem vállalt. Orvosként tisztában van az életkori sajátosságokkal, lelkiekben is készült a kiszállásra a mindennapos mókuskerékből és most mégis hiányzik.
– 1967-ben végeztem Szegeden, akkortól a ceglédi kórház és rendelőintézet orvosa, majd szakorvosa voltam, ’71-től körzeti gyermekorvos. Sok éven át gyógyítottam, sok kis beteg hozta hozzám már felnőttként az ő gyermekét, sok nehéz ügyelet és sok jó emlék fűződik a több mint négy évtizedhez. Az asszisztensem, Hörömpőné Katika már a gondolatomat is tudta egy-egy vizsgálat alatt, jó volt a kapcsolat a többi orvossal és asszisztenseikkel, nagyon kellemes volt ez a búcsúztató. Talán még ennél is meghatóbb volt, hogy a rendelésemre járó mai tizenévesek, de már harminc fölötti egykori betegeim is köszöntöttek ebből az alkalomból. Egyik iskolástól saját készítésű mézeskalács képet kaptam.
– Pedagógus-szülők gyermeke, a testvérei is orvosi pályát választottak, a fia viszi-e tovább az értelmiségi vonalat?
– Igen, ő közgazdásznak tanult, az unokáim még pályaválasztás előtt állnak.
– Az orvosnak folyamatosan rendelni, ügyelni kell, meg kell ismernie az orvosi és gyógyszerkutatás eredményeit, ráadásul a receptfelírás, az adminisztráció szabályai manapság évente többször változnak. Mi jelentette a kikapcsolódást?
– A sport. Magyarországon 1984-ben rendezték az első triatlon versenyt és a következő évinél már én is résztvevő voltam 43 évesen a saját korosztályomban. Alig vártuk, hogy verseny legyen, jó csapat jött össze olyankor, nem sokan űzték ezt még akkor, mint ahogy ma sem, extrém erőkifejtést igényelt: úszni, maratont futni, hosszútávon kerékpározni. 1997-ben 55 évesen az Orvos-triatlon EB-n ezüstérmes lettem, öt éve még részt vettem a Balaton átúszáson. Mára már a kiskert gondozása jelenti a kikapcsolódást.
– Milyen volt a kapcsolat a szülőkkel?
– Tudod az orvoslás sok évszázad gyógyító tudományának összegzése, a szakma tapasztalati szabályai szerint vizsgálunk, állítjuk fel a diagnózist és gyógykezelünk. Néha túlterhelten kell koncentrálni, a legjobb tudásunk szerint döntést hozni, ha kell fájdalmat okozni egy oltással a gyermeknek. Megszoktuk már, de rendszeresen tapasztaljuk, hogy a szülők egyes ismerősei jobb gyógyszert, antibiotikumot adnának arra, amire mi orrcseppet írtunk. Ám a szülők többsége belátja, hogy a gyógyítást mi tanultuk, az alkalmazott terápiát nem véletlenül írtuk fel.
– Voltak-e krízishelyzetek a pályán?
Sok nehéz helyzet volt, most egyet említenék. Bárányhimlős gyermekhez hívtak éjszakai ügyeletben, akinek erre a betegségre egyáltalán nem jellemző súlyos, kétoldali tüdőgyulladás szövődménye lépett fel. Azonnal kórházba vittem, orvosilag megtettem, amit lehet, emberileg pedig fohászkodtam az életéért. Meghallgatott minket a Teremtő.
– Min változtatna, hogy vonzóbb legyen ez a hivatás?
– Ez már nem az én kompetenciám, de elmondom a véleményemet. Eltörölném a vállalkozó gyermekorvos megnevezésből a vállalkozó szót. Mi kényszerből lettünk körzeti gyermekorvosból vállalkozók és azt csináltuk, amit addig is. Nálunk a paciensek életkora miatt nem jellemző a jogosítvány miatti alkalmassági vizsgálat és a foglalkozás-egészségügyi sem. Nem létező bevételek miatt kell könyvelést és iparűzési adót fizetnünk, mintha valóban vállalkozók lennénk. Szakmailag nagyon helytelenítem, hogy a védőnői szolgálatot elirányították a gyermekorvositól, régen a Bocskai úti rendelők és a védőnők egy helyen voltak, napi kapcsolat létezett. Ez ma heti két óra, így szinte alkalmatlan a feladat ellátására.
– Köszönöm a beszélgetést, és hosszú, békés, alkotó nyugdíjas éveket kívánok!
