– 1998-ban ikertestvéreiddel együtt felvettek a gimnáziumba. Zoltánnal és Erzsébettel osztálytársak voltatok, és nagyszüleitek – Tóth Miska bácsi és Böbe néni – végig féltő szeretettel terelgetett benneteket. Mit jelentettek számodra ezek az évek?
– A nyolcosztályos képzés óriási élményt, gazdagságot jelent, mert a legmeghatározóbb időszakot öleli föl a kiskamasz kortól egészen a felnőtté válásig. Nagyon erős közösségeket és egységes, finom fejlődést, építkezést jelenthet egy ilyen képzési forma. (Ezért is örülök annyira, hogy most Benedek öcsémnek is része lehet ebben.) Vagány osztály volt a miénk, és fiatal, kreatív osztályfőnököt kaptunk Gulyás Zoltán tanár úr személyében. Most is nagyon jó rájuk gondolni. Mellettem végig ott volt Tűriné Ilonka néni is – ez az egyik legnagyszerűbb dolog, ami történhetett velem. Azt hiszem, az osztálytársaim sok mindent „elnéztek” nekem a testvéreim miatt: a bátyám, Zozó vezéregyéniség volt, a húgomat, Böbit pedig mindenki imádta. Nagy élmény a testvérüknek lenni – az iskolában is az volt. Ennek persze voltak nehézségei is: például betegség alatt sem lehetett megúszni a házi feladatot, mert hazaszállítmányozták. A versengés ennyi testvér közt elkerülhetetlen, de ez inkább jó volt, mint rossz. Kicsi gyerek korunktól arra sarkallt bennünket, hogy túllicitáljuk a másikat – s az ő sikereik még ma is ösztönzőek számomra. Hamar kiderült, hogy ki mire fogékony. A szüleink nagyon okosan segítettek bennünket ennek kibontásában. Andris a történelem és a nyelvek, Zozó a reáltudományok, Böbi a művészetek területén nyújtott kiemelkedő teljesítményt – de a mai napig próbálunk belekotnyeleskedni egymás köreibe, tartani a lépést.
A nagyszüleink már gyerekként magukkal vittek bennünket az iskolába, a szertárba, az igazgatói irodába. S bár Apó és Mammam már nem tanítottak, amikor mi kisgimisek lettünk, de a „jelenlétük” csak növelte azt az otthonosságot, a
melyet a gimnáziumi évek jelentettek. Nem szeretem ezt a kifejezést, de itt mégis találó: nekem tényleg a gimnázium volt a második otthonom. Az igazgatói irodáról például a mai napig az ABC-s csoki jut először eszembe.
– A gimnáziumi évek meghatározóak voltak pályád további alakulásában és természetesen mély nyomot hagytak az iskola történetében is.
– A nyolcosztályos gimnázium, mint mondtam, alkalmas volt arra, hogy valaki sok irányból egyszerre, észrevétlenül építkezzék. A szakkörök, a sportlehetőségek, a nyelvek hangsúlyossága mind-mind részei voltak ennek. Ahogyan a leánykar is. Azt csak évek múlva lehet megérteni, hogy a lexikai tudás csak egy dolog, s mennyivel fontosabb az, ahogyan ezek az eltérő területek, amelyekben része lehet valakinek fiatalkorában, összekapcsolódnak, finomítják egymást. A műveltség nem adatokat jelent, hanem technikákat. Van, amit csak zene útján lehet megtanulni, és van, amit csak képzőművészet, sport, reáltudományok által. A kórus például nemcsak a közösség, az utazás miatt volt nagy élmény, de aki ért a zenéhez, az másként olvas. És ez így van fordítva is. De ugyanúgy igaz ez a többi tudományterületre is. A biztos matematikai, történelemi, idegen nyelvi alapok rengeteget hozzá tudnak tenni az irodalomértéshez. Nem bánom, hogy sokáig hezitáltam a tantárgyak között, merre induljak tovább.
– Egyedülállóak azok az országos versenyeredményeid, melyeket magyar nyelv és irodalomból szereztél. Az OKTV-n nyelvtanból 3., irodalomból 4. helyezett lettél. Ki szerettette meg veled ennyire ezt a tantárgyat?
– A középiskolában fantasztikus magyartanáraim voltak: Oldal Éva tanárnő és Bárdos tanár úr. Így, bár sok más is érdekelt, hamar kiderülhetett, hogy mit jelent nekem az irodalom. Nagyon sokat foglalkoztak velem a tanórákon kívül is, messze túl a puszta oktatáson: érteni és szeretni tanultam tőlük az irodalmat, de azt is, hogy sokszor milyen fontos nem érteni azt. Ahol a nyelv, a szövegek nem adják át magukat könnyedén, ott a legizgalmasabb, élvezetesebb. A szövegeknek ez a váratlanul átható öröme eldöntötte, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Később a tanulmányi versenyek eredményei, az OKTV-helyezések is azt mutatták, mintha ezen a pályán volna keresnivalóm. Azóta ebben a keresgélésben telik az idő.
– Az OKTV után egyenes út vezetett az ELTE-BTK magyar szakára, ahol újabb elismerések és ösztöndíjak vártak rád.
– Számomra nem volt kérdés annak idején, hogy az ELTE-re jöjjek-e. Ezt az egyetlen helyet, egyetlen szakot jelöltem meg a jelentkezési lapon. Kivételes szellemi légkörben lehetett a szakomon tanulni, nagyon erős évfolyam volt a miénk. Kiváló tanárokat kaptam. És bizalmat – ennél többet nem igazán kívánhat magának egy fiatal hallgató. Korán ajándékoztak meg – elsősorban Szegedy-Maszák Mihály professzor úr, akit mesteremnek tekintek – komoly, számomra sokszor félelmetes feladatokkal, de a bizonyossággal is, hogy képes vagyok őket elvégezni. Nagyon egységesnek látom az egyetemen eltöltött időt, nem is tudnám évekre bontani. Azt hiszem, ezt jelenti, ha valaki a helyén van. A kurzusok, a pályázatok, feladatok mind-mind részei annak a jónak, amit ez jelent. Egymásból, egymásra következnek. Az ODTK I. helyezés, a Pro Scientia Aranyérem is hosszú idő munkájának, elmélyülésének az eredményei. Azt kívánja ennek a munkának a sikere is, mint bármelyiké: életvitelszerűséget.
– 2011-ben az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Veres Andrással közösen szerkesztett könyved, az Esti Kornél kritikai kiadása. Úgy tudom, hogy jelenleg is Kosztolányi életművének feldolgozásával foglalkozol.
– Hála Istennek, a Kosztolányi-kutatás Dobos István és Szegedy-Maszák professzor urak, valamint Veres András vezetésével komoly ütemben halad előre. A Kalligram gondozásában egymás után jelennek meg az újabb és újabb kötetek. Ezek egyike volt az Esti Kornél, a Kosztolányi-életmű központi jelentőségű alkotása. Csak sokakban tudok erről beszélni: sok munka, sok felelősség, sok tapasztalat. És sok, nagyon sok élmény – 23 éves voltam, amikor kézbe vehettem az elkészült kötetet.
Kosztolányi nagy szerelem. Nem hiszem, hogy valaha kikeveredem belőle. De azért szívesen hűtlenkedem. Fordítok, írok tanulmányokat, recenziókat, műhelyórát tartok az egyetemen. És élvezem, hogy a családommal még mindig közös élmény az irodalom. Legutóbb édesanyám szüleivel, Mamával és Tatával [Békés Mihály pipafaragó mester] jártunk a Krúdy-villásreggelin Cegléden. Nagyon szeretem azt az életörömöt, amely a sajátjuk, és a kíváncsiságot, szeretetet, amellyel a művészetek felé fordulnak.
– Tavaly tavasszal elnyerted az egyik legrangosabb kitüntetést, az Arenberg-díjat. Ki kaphatja meg ezt az elismerést?
– Az Arenberg-díjat a Coimbra Csoport egyetemi hálózat osztja ki. Évente több száz olyan hallgató közül választanak egyet Európa-szerte, akik frissen végeztek mesterszakon, korábban Erasmus-ösztöndíjjal cserediákok voltak valamelyik, a csoporthoz tartozó egyetemen, és kiemelkedően tudták hasznosítani az európai egyetemek közti átjárhatóság előnyeit. Én a Leideni Egyetemen töltöttem egy félévet. Meghatározó volt. Európában európaiként úgy lehet vég nélkül utazni, hogy közben az ember szüntelen otthon van. Mindig új és mindig ismerős. Ráadásul a leideni egy kutatóegyetem, így minden feltétel és körülmény kifogástalan volt a munkához. Úgy szoktam azokra a hónapokra visszagondolni, mint egy gazdagon fölszerelt, mozgó dolgozószobára. Az is hamar kiderült, hogy az a képzés, amelyet itthon kaptam, nagyon jól működik odakint. Szeretik és becsülik a magyar hallgatókat.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Jelenleg is dolgozom a Kosztolányi-kutatócsoportban. Rengeteg munkát és izgalmas eredményeket tartogat még ez a zseniális életmű. Ebben vállalok, és szeretnék még sokáig részt vállalni. A doktori témám szempontjából is fontos: az író novelláinak belső összefüggéseit vizsgálom. Talán mondtam, hogy nehezen tudom szakaszolni az időt magam körül, a munka egybefogja a napokat, és ez jó. A jövőről is ez határoz.
– Bámulatra méltó az a szenvedély, amellyel az irodalomról beszélsz. További sok sikert kívánok ezen a szép pályán, melyen Kosztolányival együtt elindultál.
