Cserna-Szabó András elsősorban novellista, ez az alapvető műfaja, több novelláskötete jelent meg és egy regénye. Szentesről származó, tanult író, aki a magyar szak elvégzése után az írásnál kötött ki. Már kezdettől fogva vicces, közvetlen figurának mutatkozott, bár az elején látszott rajta, hogy izgul kissé. Először magáról mesélt, illetve a munkásságáról, a bemutatkozása igazán önironikusra sikeredett: „Aki gimiben rossz tanuló vagy nincs érzéke a reáltárgyakhoz, általában bölcsészkarra megy, onnan kikerülve pedig két lehetőség közül választhat: tanítani vagy kutatni fog. Ha az ember egyik iránt sem érez elhivatottságot, elmegy újságírónak, aki pedig még annak sem jó, nos, abból író lesz.” Kiderült, ami már korábban is tudható volt róla, hogy igen fontos szerepet játszik az életében a gasztronómia, és ez megjelenik az írásaiban is. Darida Benedek szerzőtársával szakácskönyv formában novelláskötetet adtak ki, amelyben konkrét receptek is szerepelnek, az irodalmi esszék mellett (Nagy macskajajkönyv, avagy süssünk-főzzünk másnaposan; „Egyrészt ezek íróportrék, másrészt pedig, ha úgy sikerült, ahogy szerettük volna, akkor összeáll egy filozófiává.”).
Meglepett a szépirodalomról való véleménye. Egy írótól nem azt várnám, hogy trágár szavakat használjon, ezen meg is ütköztem a Micimackós novellában. De Cserna-Szabó szerint nincs ebben semmi meghökkentő, ő csak azt a nyelvet használja, amit az emberek beszélnek, és ettől hiteles, amit ír, álszentség ezt szóvá tenni, az embereknek magukat kéne kritizálni azért, ahogyan beszélnek, hisz – ahogy ő is fogalmazott – az irodalom a társadalom görbe tükre. A vulgarizmust indokolva, beszélt arról is, hogy számára nincs olyan, hogy szépirodalom. A világban alapjába véve minden relatív, az irodalom pedig egy különösen kötetlen művészet. Hiszen nagy költőknél, íróknál (Csokonai, Petőfi) ugyancsak találhatunk trágár, obszcén kifejezéseket. A beszélgetés arról tanúskodott is, hogy Cserna-Szabó mindemellett mennyire sokat tud az irodalomtörténetről.
Műveiben a groteszk, a fantasztikum és a humor a meghatározó, ugyanakkor sok helyen realista, a csupasz valóságot írja le, mindenféle díszítettség, túlzás nélkül. Ilyen volt például a gasztronómiai témájú kötetből, a Levin körútból felolvasott Konyharuha dicséneke. Ebben egy igen csak hétköznapi dolgot, a konyharuhát vagy konyharongyot állítja a középpontba. Ez is jellemző rá: mindenféle hétköznapi dolgot ír le, olyanokat, amelyeket más nem. Ahogy ő fogalmazott: az irodalom fájó hiányosságait kívánja ezekkel pótolni.
Aztán egy komolyabb témájú, de az íróhoz hű stílusú könyvből, a Mérgezett hajtűkből olvasott fel. Ez egy esszékötet, amely 42 írást tartalmaz magyar és külföldi írókról, költőkről vegyesen. Ebből Cserna-Szabó a Jókai Nemzeti Parkot olvasta fel, eszerint az írót akkor sem, és most sem ítélték meg megfelelően, értékelték kellőképp („Ha végre előrángatnánk Jókait a skatulyából […], bizonyosan vesztenénk egy nagymesélő héroszt. És megnyernénk a tizenkilencedik század egyik legnagyobb európai íróját”). A hasonlat szerint Jókait beskatulyázta a magyar irodalomtörténet. A kötet egyértelműen kritizálja az egykori és mai magyar társadalmat is.
Számomra talán a legmeglepőbb az volt, hogy tudhat valaki ennyit a gasztronómiáról, mármint annak a történetéről („Minden pompás lakoma gyilkossággal kezdődik, és orgazmusba torkollik.”). Persze mindenkinek megvan a maga érdeklődési köre, de ez az ember az átlagnál több meglepetést tartogatott. Érdekes írót ismerhettem meg, aki megmutatta mennyire egyedi, mennyire sokrétű, és ez a műveiben is megmutatkozik: „Papot láttam – mondta Rodrigó boldogságtól sugárzó arccal. – És ha szolgája van, hát gazdának is csak kell lennie.” Ez Cserna-Szabó nyolcadik [!] istenérve a Puszibolt című novelláskötetében.
