– A kiállításnak milyen érdekességei voltak?
– Ceglédi vonatkozásban Baranyi Ferenc két verse is szerepel a kiállításon, az egyik Tóth István 70., a másik 80. születésnapjára íródott. Különleges még Pista egykori mestere Szöllősi Kálmán két 1936(!)-os felvétele, amelyek meglepően jó állapotúak, és most kerülnek bemutatásra, pedig szó szerint a szemétből szedtük ki őket. Úgy látom, a fotó most kezd igazán divat lenni.
– Úgy tudom, nemcsak Tóth Istvánnal kapcsolatos alkotásokat gyűjt.
– Igen, közel 4000 kötetes könyvtáram van, történelem, néprajz, kertgazdalkodás témájú kiadványokból és ökonómiai, szakmai folyóiratokból. Ezen kívül színháztörténeti gyűjteményem számos plakáttal, képpel, dedikált tárggyal rendelkezik, kisbéri származásom okán helytörténeti gyűjteményemből pedig tavaly állítottak ki – és a nagy szerelem, a Margitsziget. Minden a szigettel kapcsolatos dolgot gyűjtök, több mint száz könyv, ezernél több képeslap, eredeti térképek már 1600-as évektől. A Margitsziget nagyon nagy téma, egy mozaik, amit megpróbálok összerakni, de félek, hogy meghaladja a képességeimet. Rengeteg olyan esemény, személy kötődik a szigethez, akiről alig tudunk valamit: Hajós Alfréd teljesítményéről még csak-csak, de Manno Miltiadeszről – a 20. század elejének különös művész-polihisztoráról, aki szinte a szigeten élt – ugyan ki hallott?
– Honnan datálódik ez a Margitsziget-szerelem?
– Életem 40 évét töltöttem Cegléden, de ebből 5 évet – mivel kirúgtak a tsz-ből – a Margitszigeten segédmunkásként dolgoztam. Innen jött a sziget szeretetének kezdete. Később amikor visszakerültem Ceglédre, hívtak a sziget főkertészének, de akkor én már a Gyümölcskutatónál dolgoztam főkertészként.
– Hogyan jutott ideje a gyűjtésre a munka, család mellett?
– Elsősorban kertész voltam negyven évig, tsz-ben, egyéni gazdálkodóként, 17 évig a Ceglédi Gyümölcskutató Intézetben, majd a rendszerváltás után 1991-től vállalkozó lettem. Felépítettem a faiskolát a Budai úton és folyamatosan fejlesztettem. A hobbik akkor is megvoltak, de nem foglalkoztam velük intenzíven. Találkoztam egyszer egy albán- török férfival, aki azt mondta, hogy az ő apja 50 éves koráig dolgozott, aztán megpihent és fiai vették át a helyét, ő is ezt fogja csinálni. Engem ez akkor nagyon megfogott. Én ugyan nem tudtam betartani, csak 59 éves koromban mentem nyugdíjba, aztán 60 éves koromtól a hobbiknak élek. Mindig azt tartottam, hogy több vagyok, ha elolvasok egy könyvet, ha elmegyek múzeumba vagy színházba. Az bármilyen elvégzett munkához ad egy pluszt. Nyilván ehhez kellett egy nyugodt családi háttér is, hogy legyen hova hazajönni. Ez óriási erőt adott és ad. Feleségem mindig mellettem állt, három lányom van, tőlük két lányunokám, akiket nagyon szeretek, most érkezik 1-2 héten belül a fiúunokám.
– A következő húsz évre milyen tervei vannak?
– Az ember azt gondolja, hogy nyugdíj után milyen sok ideje lesz, aztán elég egy komoly betegség és rájön, hogy nem is biztos, hogy olyan sok. Jó előrenézni, de néha hátra is kell, van-e mögöttünk valami, amit csináltunk. Én úgy érzem: mögöttem van. A szakmám mindig fontos volt számomra, most a faiskolát az egyik lányom és a vejem viszi tovább. De a gyűjtemények gyarapítását, vagy az adakozást is munkának tekintem. Nekem mindig fontos volt, amit éppen csinálok. Én ugyan nem örököltem azt a folyamatosságot az őseimtől, ami igazán naggyá tehet valakit, nem tudok például több nyelven. De megteszem, amit megtehetek – legyen munka vagy hobbi – és remélem alapot teremtek arra, hogy egyszer valaki máson keresztül mindez kiteljesedjen.
