Tulajdonképpen nagyon sok növényfaj termesztésével kapcsolatos próbálkozásokat kellene sorra venni, de most két jellemző példára nyílik lehetőség – gyapot, gumipitypang, kenaf, cukornád, ricinus, szezám, ágas búza, édes bükköny, cukorcirok stb. közül. A politikai mozgatórugókban felismerhető volt a Szovjetunió gazdaságának másolása és az autarchiára törekvés, utóbbi esetben az sem zavarta Rákosiékat, ha az ötlet már a Horthy-érában is megvolt. Az indulatos történészkedésnek ez az egyik jellemzője, hogy sok ötletet átemelt a szakigazgatás a hadigazdálkodásból, ami viszont a hitleri Németországnak volt alárendeltje, de erről hallgat.
A tápláléknak számító rizsre nem térünk vissza, a sorban a következők a textilipari növények és olajosmagvak termelése volt. Nagyon jó lenne, ha még élnek olyan ceglédi gazdálkodók, akik a kecskéscsárdai, cifrakerti, sőregi kísérletekről adatközlőnek jelentkeznének, egy letűnt kor jobb megismeréséhez. A gyapot trópusi, szubtrópusi faj, így a fagyérzékenysége és a hullámzó hőmérsékleti viszonyok nálunk kritikussá teszik a termesztését. Legalább 5-6 hónap, de inkább 7-8 hónap szükséges ahhoz, hogy a magból növény és végül toktermés legyen.
A hadi konjunktúra (pl. napóleoni háborúk) vagy nemzetközi zárlatok katalizálzák termesztését. Már II. József a Délvidéken rendeletileg ösztönözte a gyapot termesztését, ahol Dél-Magyarország adottságainál is jobb ökológiai adottságok voltak. Ha a történelmi klimatológia adatsoraiba belenézünk, egy-több jó esztendő után vagy komoly tavaszi fagyok pusztítottak – akár májusban is –, esetleg hűvös és csapadékos nyárelő, majd pedig szeptember végi-október eleji fagyok ugyancsak a termő növények megsemmisüléséhez vezettek.
A tervgazdálkodás irányítói figyelembe vették a 20. századi tapasztalatokat is, 1900 és 1905 között a szerémségi Irigen, a Szatmár megyei Kaplonyban (1900), a Tolna megyei Pincehelyen, Ó- és Újhegyen (1902), a Borsod megyei Tárnokháton (1904) folytak kísérletek. Viszont 1948-1949 között úgy döntöttek, hogy a Csurgó-Kaposvár-Dombovár-Szekszárd-Paks- Dömsöd-Cegléd-Szolnok-Kisújszállás-Szeghalom-Komádi vonaltól délre eső területek,
Szentes, Hódmezővásárhely és Békéscsaba központtal alakíthatja ki „az új gyapot nagyhatalom” helyét. Néhány kedvező év után már a 100 ezer kh-s „délibábot” írtak elő a gazdáknak, s ugyanúgy kudarchoz vezetett, mint a Horthy-korszakban, vagy ami a kenaffal is történt: nem ment tovább! Sem Hitlernek tett szerződéses ígéret (olajos magvakból sem!), sem Sztálinnak szánt fogadkozások nem változtatták meg a természet rendjét…
A gumipitypang csak azért nem okozott akkora bukást a két világháború között, mert nem volt rá elég idő. Rákosiéknak viszont volt… Még ez a fiaskó Moldova Györgynek is sok volt, aki a Gumikutya (1967) c. szatírában ezt a csodanövénynek hitt kok-szagizt így jellemezte: „A magyar gumipitypang olyan satnya volt, hogy a gyalogbolha térdelve ette meg.” Most ugyan ezen lekicsinylően mosolygunk, de nagyon sokba került a két világháborúban is kivérzett országnak, amit cukorcirokkal, energia növény próbálkozásokkal tovább kergethetjük a bioolajjal üzemelő kékmadarat.
ESDÉ
1. kép Gyapotcserje egy jótermő évben
2. kép A gumipitypang valósága
3. kép A magyar gyapot feldolgozása
(archív felvételek)
