– Na gyere, te kis tünemény! – emelte karjába a pettyes hátú apróságot. A gida először nyüszkölve tiltakozott, rúgkapált ceruzavékony lábaival. Aztán megérezte az ölelésben a jó szándékot, a biztonságot, és lassan megnyugodott – bár szívének piciny motorja még sokáig úgy pirregett, mint alkonyatkor a lappantyú[1] dala.
Tündi befogadása ugyan némi felfordulással, és sok megszervezendő tennivalóval járt, ám „Öreg néne őzikéje”–hangulatú mesevilággá változtatta az életet. Kedves, játékra mindig kész lénye kezdettől fogva valami hercegnői bájt és méltóságot sugárzott. Evés tekintetében nem ismert tréfát! Éhségét halk, ezüstös cüncögéssel jelezte, de ha sokallotta a tej langyosítására fordított időt, türelme fogytán éktelen, repedt rézsíp-hangú sikítozásba kezdett. Éles pártájú kis patáival ugyancsak emlékezetes ütemet kalapált hozzá, a kiszemelt bűnbak térdkalácsán! Az első hetekben szénával bélelt ládikóban aludt az ágy mellett, a házigazda felől. Gyakran az éjszaka kellős közepén kért enni, nyirkos orrocskájával megbökdösve az alvó férfi lelógó karját. Ilyenkor aztán igyekezni kellett, a kialvatlanságtól kótyagosan is – különben hamarosan felharsant az idegborzoló, rezes sirám!
Mindenki szeretettel bánt vele. Az emberek cucliztatták, simogatták, becézték. Okszi, a házőrző kutya felfüggesztette ragadozó ösztönét, s naponta többször gondosan végignyalta a gida szőrét. Urambocsá, a hátulját is – ezzel a masszírozással megkönnyítve bizonyos szükségletek elvégzését… Mindezt kegyes elégedettséggel elfogadta Tündi, azonban igaz barátnak, játszótársnak a két kis birkát: az Erzsébet névre hallgató jerkét[2], és Balambért, a gacsos lábú, pókhasú kosbárányt választotta. Amikor viháncolni kezdtek, még a Nap is aranyszikrát vetett a nevetéstől! Egymást utánozva szökelltek, ugráltak, majd vágtattak egy sebes kört a tágas udvaron. Aztán kezdődtek elölről az oldalazó szökdécselések, a fejrázással tarkított piruettek… Összetartóak voltak a csínytevésekben is. Egy alkalommal lilás-piros létől csepegő pofaszőrzettel sorjáztak be a nyitva felejtett kertkapun. Mint kiderült, a céklaültetvénybe kóstoltak bele – a hascsikarásig mértéktelenül. Máskor Okszi házikosztjára vetett szemet a pákosztos trió: az ütött-kopott lábasból habzsolták a zsíros lébe áztatott kenyeret. Balambért még kergelészni kellett jó ideig, mire a szájában hurcolászott csontot sikerült tőle elvenni!
Szépen fejlődött a kis őz, közben mihamar kétszer is ruházatot váltott. Először a pettyes kabátkát cserélte rőtvörös, vékony nyárira, majd október táján ebből öltözött át finom kávészínű bundába. A meleg öltözékhez rövidesen megjött a megfelelő időjárás: a dűlőutakon hideg, süvöltő szelek métáztak[3] a ballangó[4] kórójával; aztán egy reggelre fehér paplan alá bújt a határ. A hívó szóra ebből a fehérségből három kupac mozdult meg a kert sarkában… A két birka és Tündi felállt, lerázták magukról a havat, s a mindent beborító hideg takarót csodálkozás nélkül tudomásul véve, elindultak a szénaboglya felé.
A tavasz gyönyörűen fejlett ünővé varázsolta Tündit – Balambér szemében mindenképpen. A pudvás szarvú, gnóm alkatú kis kos csücsörítő szájszéllel, szemét forgatva tette a szépet imádott hölgyének, aki szégyenlősen ellépett mellőle, ha a pórias udvarlást már tolakodónak érezte: – Na de Balambér, kérem! Viselkedjen az etikettnek megfelelően!
Nemcsak a külleme, – a magatartása is feltűnően megváltozott. Nem játszott olyan önfeledten, és mintha nem örült volna már annyira a szeretgetésnek, kelletlenül kisiklott a cirógató emberkéz alól. Hosszan álldogált magányosan, mély tükrű barna szemével messzire, az erdők felé merengve. Elvágyódás érződött a viselkedéséből: ébredező ösztöne szólította a kinti világ felé. „Nevelőapja” attól tartott, hogy előbb-utóbb kiszökik a nyitott kapun, és tapasztalatlansága bajba sodorja, ezért a hátsó gazdasági udvarba zárta. Egyelőre fogalma sem volt arról, hogyan lehetne Tündit visszasegíteni a természetbe…
Július végén a kerítésen kívül mind gyakrabban feltűnt egy villás agancsú bak, mígnem vette a bátorságot, és beugrott a fiatal suta mellé. Eleinte menekülőre fogta, ha a házbeliek közül valaki arra járt, de később a nőstény mellett heverve eltűrte az etető, itató feltöltésével járó óvatos mozgást.
– Gyere el, ezt látnod kell! – újságolta a vadőr a munkatársának. – Igazi őznász van nálunk. Még valódi ördöggyűrű[5] is látszik a kergetőzésük nyomán!
Nos, a porcelánboltba tévedt elefánt példázatát valószínűleg erről a vadászkollégáról írták… Nagy zajjal, vigyázatlanul közelített a pihenő őzekhez. A harsány idegent nem állta a bak. Böffentve riasztott, átlendült a magas dróthálón, és eltűnt a közeli akácosban, a sutával a nyomában… Tündi nem volt megjelölve sem csengővel, sem szalaggal – hát egyszerűen őz lett, megkülönböztető jel nélkül. Az ősz újra csapatokba szervezte a rőtvadakat, s attól kezdve végképp semmivé foszlott a felismerés esélye. És ez így volt rendjén.
Területellenőrzésre indult a hivatásos vadász egy áprilisi hajnalon.
– Éppen két éve találtam Tündit! – villant az eszébe, miközben a nagykaput nyitotta. Hirtelen megtorpant, előredőlt felsőtesttel, és tekintete merőn mélyedt a derengő homályba. Fiatal suta állt a tanya melletti rozsvetésen. Az ember szólongatva elindult feléje: – Tündi… Tündikém…
Hihetetlenül közelre; nyolc-tíz lépésnyire bevárta az őz, bár egyre izgatottabban pillantott le maga mellé, ahonnan két remegő lábú, pettyes gida lesett fel rá értetlen aggodalommal: – De hiszen te mondtad, hogy előlük mindig menekülni kell!
Anyjuk lassú léptekkel, vissza-visszanézve vezette őket a csenderes[6] felé.
A vadőr maga alá szedett lábakkal ül a földön, háttal a kapunak. Lassan, elgondolkodva eregeti a tanyaudvar felmarkolt homokját egyik kezéből a másikba, mint aki az időt méricskéli. Vagy az idő-őrölte sorsot… Nem hallja az autó ajtajának csattanását, s nem hallja a mögé érkező feleségének könnyű lépteit sem. Az asszony váratlanul belecsókol napbarnított nyakába: – Min töröd a fejed, drágám?
– Tündi… – mondja halkan, meg sem fordulva a férfi, és fejével az udvar belseje felé int.
– Tündi? Hazajött? –
Elfulladt sóhajtásnyi a válasz: – Haza…
Feltápászkodik, s leporolja a nadrágját: – Vidra Miska hozott délelőtt egy sérült őzet, a munkásszállító busszal. A karámok felől vágtatott a lucernás irányába, úgy ugrott a busz elé. Élt még, de gerince tört, teljesen lebénult. Szoptatós suta volt. Látszott, mennyire szenved, megváltás lenne neki a halál… Kihoztam a vékonypengéjű tőrömet, hogy letarkózzam.
– A szeméből meg… – hördül fel a torkát fojtogató sírás – Nézett rám tehetetlenül, és a szeméből csorogtak a könnyek… Akkor döbbentem rá, hogy akár Tündi is lehet! Emlékszel arra, amikor a lépcsőn felejtett törött dunsztosüvegből ették a szilvalekvárt? Mire észrevettük, Erzsébetnek a füle vérzett, neki meg az álla; az a vékony heg még most is jól látszott a szőr között… Eltemettem hátul, a szilvafa alá – ott volt a kedvenc hűsölő helye. Csak így nem tudok vele elszámolni… Majd azt hazudom a jelentésben, hogy a sérülései miatt nem volt értékesíthető, harmadosztályúként sem.
– Hallgasd csak, – csitítja a felesége, a melléképület felé figyelve – milyen hangok ezek?
– Azt hiszem, etetni kellene. – mosolyodik el fátyolos vidámsággal a vadőr. – Segíthetnél! Két gida maradt utána; a Mihalik-tanya bozótjában találtam rájuk.
Borda János
[1] lappantyú – éjjeli madár
[2] jerke – nőstény bárány
[3] méta – régi labdajáték
[4] ballangó – ördögszekér (növény)
[5] ördöggyűrű – kitaposott kör
[6] csenderes – bokros sűrűség
