Ceglédtől délre dűlőkön zötykölődve, a tanyavilág központjától, az új iskolától távolodva a tanyák már nem sűrűn egymás mellett, vagy jól megközelíthető helyen állnak. Egy-egy közülük évről-évre áldozatul esik. Az időnek? A sorsnak? Az emberi brutalitásnak? A romokkal emlékek, emberi sorsok, történetek is eltűnnek az egykor Cegléd büszkeségének számító ugyeri területen.
Az idősebb úrnak, akinek úgy 30 éves autójával körbejárjuk az elembertelenedő vidéket, benn a városban van új autója, de ide ez való. Az öreg ismeri a növényzet által visszafoglalt tanyahelyeken, a magányosan meredő, omladozó vályogfal csonkok mindegyikének történetét.
Itt egy holland család költött láthatóan nem kevés pénzt az épületre, melyen tényleg látszik az igényes, nyugati ízlésre utaló kivitelezés. A ház ma lakatlan, gazdái mire újra idelátogattak, félig széthordva találták a házat, a lakat feltörve, az ablakoknak csak a helye maradt.
Elhaladunk egy “szocpolos” ház mellett. Az ilyeneket ezer közül is felismerni, az építési hatóság és a bank által szabott minimális minőségi követelményeknek se felelnek meg. Nem lehet idősebb 15 évesnél, de lakatlan. A nyílászárókat már elhordták belőle, – talán tüzelőnek. A cserepet megbontotta az idő, a tolvajoknak nem kell, mert már új korában is selejtes volt. Az udvart felveri a gaz. Ráadásul ezek az újabb épületek már nem vályogból épültek, így a végül hátramaradó falak évtizedekre rondítják vidéket.
Egy újabb rom mellé érve fotókat készítenék, de meglepődöm. Az omladozó viskóban élet van. Egy kutya szalad felém, majd egy fiatalember is megjelenik.
Kísérőm mindegyik – általam több évtizede lakatlannak vélt – épületmaradványról mesél. Egy szintén igényes háznál megállva meséli el Zsuzsi néni néhány éve történt nagy felháborodást keltő drámáját. A nyolcvan éves nénire éjszaka törtek rá: megerőszakolták, megkínozták, majd kirabolták. A tanya magára maradt.
A tolvajok a lakatlan házakat kifigyelik, feltérképezik. Először kifosztják, majd, mivel egy helyi lakos szerint ezzel senki nem törődik, a helyszínre vissza-vissza járnak, a használható anyagokat elhordják. Először a tanya körüli használati tárgyak tűnnek el egytől-egyig, majd a vas a kerítésből. Utána jön a faanyag és a cserép az épületekből.
Zsuzsi néni házán a cserép az utcafront felé még a tetőn van, de a járókelők által nem látható oldalon, a kert felé már csak a foghíjas faszerkezet áll. A kerítésétől már rég megfosztott tanyára akadály nélkül jutunk be. A házba belesve szétszórt rongyokat, eldobott selejtes eszközöket látunk. Az udvaron a közben megbontott falakból kiszedett téglák egy kupacra összedobálva, megtisztítva.
Egyre kijjebb érve embert már alig látni, a környék lassan elnéptelenedik, több tanya lakatlan és jut a fenti sorsa. Egy leharcolt ház mellett haladunk el, néhány hónapja még laktak benne – vagy húszan. Aztán odébbálltak. Egy másik rakás eldőlt málló sárfal mellett elhaladva megtudom, alig néhány éve itt egy család gazdálkodott. A szomszédban több tucat, nagyobb kertészeteknek is büszkeségre okot adó fóliaház áll. Illetve csak a váza, a tulajdonos keserű: Nincs értelme termelni, mert elviszik, mindent a krumplitól kezdve az erdőig. – Ha biztonságban lehetne a földet művelni, egy-egy tanya, egy-egy nagyobb családnak biztosíthatna megélhetést. – mondja lemondóan a kísérőm. Az egyik erdőt – egész pontosan, ami még maradt belőle – nagy nehézségek árán sikerült csak engedéllyel kivágnia gazdájának, miután megelégelte, hogy tucatszámra lopják.
Egy hajléktalan is él a környéken. Azt mondják az itteniek, piromániás. Miután egy tanyát lelakott, felgyújtja és továbbáll. Szűk néhány száz méteres körben már két tanya enyészik kiégve, a gyújtogató pedig pár száz méterrel arrébb egy következő magára hagyott tanyán.
A vidék egykor híres volt eperpálinkájáról, melyhez az alapanyagot a később védetté nyilvánított eperfák adták, melyek ma is megtalálhatók itt. Ami maradt még belőlük: barbár módra derékbe csonkolva.
A természet lassan fátylat borít az ember által épített, a civilizációtól kifosztott, és néhány év múlva talán már csak múltnak tekinthető tanyavilágra. A vidéket járva lassan már csak a régiek sejtik, hogy valaha itt is, ott is emberek éltek, tanyák álltak. A düledező romokat, a szétdobált szemetet belepi a zöld és az erdős természetvédelmi területnek nyilvánított terület újra olyan lesz, mint régen lehetett. Buja zöld, érintetlen, ember nélküli.
