A táj egyik építészeti sajátossága a riolittufába vájt borospincéken túl a kőhodályok és barlanglakások. A helyi lakosok az állataikat tartották itt, de sokan laktak ilyen barlanglakásokban egészen a XX. század elejéig. A barlanglakások egy része ma tájház, de sokan használják tároló helyiségnek még a mai napig is ezeket. A kácsi kőhodály méreteiről elég csak annyit elárulni, hogy állítólag háromezer juhot tartottak benne.
A borospincék elhagyása után az utunk rövidesen a Felső-szoros szurdokban folytatódott. A Felső-szoros keményebb kőzeteiben a kanyargó patak szűk szurdokot tudott kialakítani. A szurdok tetején lévő sziklák kőóriásként meredeztek ránk. A patak szerencsére eléggé ki volt száradva, így a mederben tudtuk utunkat folytatni egészen Cserépváralja határáig. A település határában a Mangó-tetőn találhatóak a legnagyobb hazai kaptárkövek. A kb. 12 méter magas Nagykúp mondhatni szabályos kúpformájú, és 25 fülke található benne. Alig pár méterre van tőle a Kiskúp, amelyben 5 fülke helyezkedik el. A kaptárkövek kialakulására, és funkciójára több változat is ismert. Lehettek pogány oltárkövek, de ténylegesen méhkaptárak is.
A napot Cserépfaluban zártuk, ahol Benedek Csaba barátom ajánlására Kósik István borospincéjét kerestük fel. Szerencsére kiderült, hogy a helyi polgármester nemcsak a falu irányításához, hanem a borászkodáshoz is kitűnően ért. A nap végén igazán jól esett pár pohár pincehideg „cserépi” bor a borteraszon. Búcsúzóul megígértük neki, hogy legközelebb felkeressük a Suba-lyuk mellett nyáron megnyitott Hórvölgye Látogatóközpontot is.
Tábori László elnök – Ceglédi Honvéd Sportegyesület Természetjáró Szakosztály