Az ősi műfajok tisztelete jelenik meg Kolozsvári-Donkó Rebeka eddigi életművében. A jelenleg Berettyóújfalun alkotó művésznő kézműves családból származik. Jónevű abonyi fazekas szülők gyermekeként már korán sokat tanult a népi motívumkincsből. A néprajz szak elvégzése során pedig még jobban elmélyülhetett az ősi formák világában. Tanárai szintén az ősi és örök értékekre figyelnek. Vincze Zita és Szabó Tibor volt, aki a rekeszzománc-művességgel ismertette meg alkotónkat. A festés és rajzolás terén pedig Blaskó Sándor szobrászművész, az ősi motívumok és a magyar őstörténet értő mestere, útmutatásával fejleszthette tudását.
A ballada és a mese műfaja az írásbeliség előtti időkbe visz minket vissza. Hogy tízezer- vagy százezer évnyi ősiségről beszélhetünk, azt nem lehet pontosan tudni, hiszen még Goethe is úgy határozta meg a balladát, mint egy őstojást, melyből az emberiség minden további műfaja és műneme származik. Ehhez az ősi kincshez méltóak Kolozsvári-Donkó Rebeka népmese- és balladaillusztrációi, amelyeknek motívumkészlete a magyar népművészet hagyományaira támaszkodik. Színviláguk is ősi, hiszen a visszafogott pasztell és a földszínek használata azokat az időket idézi, amikor még a természetből nyerte az ember színezőanyagait. A „magos” mézesbábok anyaga és díszítése pedig maga az élet; a gabona. A kiállítás Boldogasszonyhoz kapcsolódó, gondosan kidolgozott, apró ecsetvonásokkal precízen megfestett képei Árpád-kori és még azelőtti magyar motívumokat felhasználva mutatják be az Istenszülőt. A harmonikus kompozíciók több alakban és szerepben ábrázolják Jézus anyját, aki egyben a kereszténység előtti ősi magyar hit női attribútumainak hordozója és egységesítője. Az inkulturáció, azaz az igazán ősinek és magyarnak keresztény értelmezése és továbbvitele a kultúrában Szűz Mária, azaz a Boldogasszony alakjában látszódik leginkább. Ezt tükrözi a képeken felfedezhető klasszikus ikonográfiai hagyomány, mely a legrégebbi, kereszténység előtti motívumokat is a keresztény hagyományoknak megfelelően mutatja be.
Az igazi értéket felmutató művészet soha nem öncélú. Aki egyszer már átélte a művészet megtisztító hatását, az már soha többé nem akarja kisajátítani azt. Az ősi társadalmak művészei sem csupán önkifejezésre használták a művészetet. A képek és történetek azon túl, hogy Isten felé fordították a közösség figyelmét, neveltek és nemesebbé is tettek. Népmeséink hamuban sült pogácsája nemcsak egyszerű eledel, hanem szellemi táplálék, az otthon lelki útravalója, annak a tárgyi és képi megjelenítése, hogy ne feledje az ember, honnan származik, mely közösségnek adósa egy életen keresztül azért a sok jóért, amit fiatal korában kapott. A mesebeli táltos paripa, amelyet csontvázra fogyott gebeként talál a hős az istálló leghátsó részén, és amelyet parázzsal kell etetni, arra is megtanít minket, hogy az igazi érték nem hivalkodó; jó szem kell annak észrevételéhez. Kolozsvári-Donkó Rebeka alkotásai és az azokról leolvasható alkotói módszer egyértelműen bizonyítják, hogy alkotójuk nemcsak használja az ősi motívumokat, hanem el is jutott hozzá a bennük rejlő ősi tudás.
