Tábornokom! Te katonának születtél. Lételemeddé vált, hogy akár kockázatok árán is, tűzön-vízen át teljesítsd a küldetésedet. Bármilyen helyzet elé állított az élet: harcászati feladat végrehajtása, árvízvédelem, vagy magánéleti sorsfordulók – emelt fővel, a felelősséget mindig vállalva néztél a jövőbe. Akkor is, amikor betegséged ismeretében már jól tudtad, hová vezet ez a jövő …
Nyugállományú ezredesként irigylésre méltó pontossággal végezted munkádat a ceglédi Önkormányzatnál – ami szavatolta a sokféle rendezvény résztvevőinek biztonságát, és a város vezetésével együttműködve megoldást hozott a belvíz,- és más katasztrófahelyzetek elhárítására, a károk enyhítésére. Ám az áldozatvállalásod következménye cseppet sem lett irigylésre méltó… Néhány éve, a belvizes télvégi időszak múltával, a sok gumicsizmában és esőköpenyben töltött nap után ugyan kigyógyultál a tüdőgyulladásból, de megmaradt, sőt súlyosbodott az a makacs, száraz köhécselés. Az aggódó kérdést félresöpörted a válaszoddal: – Egy kis lerakódás. Majd elmúlik!
Nem múlt el… A szövődmény hatására egyre romlott az egészséged, és fogyott az éltető levegő – és Te makacs következetességgel dolgoztál tovább, hogy a rád bízott feladatokat befejezd. Végül aláírásra készen letetted az asztalra az utolsó aktát is.
Ez a legutóbbi hátraarc, Tábornokom; fájdalmasan rosszul sikeredett… De jó lett volna, ha most, egyetlenegyszer figyelmen kívül hagyod a vezényszót! De Te mindvégig katona maradtál: élni akarásod ellenére fegyelmezetten végrehajtottad a végső parancsot, mit feljebbvalódtól – mindannyiunk Feljebbvalójától – kaptál, éppen Karácsony reggelén…
A hír – ami mindenkinek szól, aki becsült, tisztelt és szeretett: SOMKUTAS IMRE nyugállományú ezredes életének hatvanötödik évében, 2013. december 25-én elhunyt.
Búcsúzó tisztelgés ez, Tábornokom. Afféle sapka nélküli, csálé szalutálás, amivel oly sokszor üdvözöltük nevetve egymást. De most még a mosoly is torokszorító… Mindig büszke leszek arra, hogy a barátomnak tudhatlak. Mindörökre.
Bordajani, az „obsitos alhonvéd”