Iszonyú haragra gerjedt a varázsló. Rettenetes büntetést eszelt ki: kicsiny madarakká változtatta a kisemmizett, rászedett manókat: – Csak a víz alá bukva találjatok eleséget, ha a tél jege borít mindent, akkor is! Legalább eszetekbe jut majd a folyók medrébe rejtett kincsem, amit elprédáltatok! Földbe vájt üregek sötétjében nevelhessétek fiókáitokat, sehol másutt! Aggódjatok remegő szívvel, hogy fészketeket ne orrontsa meg kígyó, vagy menyét – mint én aggódtam hiába a földdel takart titkomért! Ám a tollruhátok legyen tarka, legalább ragyogó színeit hadd lássam az elrabolt aranyamnak és ékköveimnek, röpködésetek közben!
Nohát, azóta élnek a folyók vidékén jégmadarak… –
Az a holtág, amelyen legtöbbször horgászom csukára, biztosan olyan meder volt élővíz-korában, ahol egykor sok kincset rejtett el a varázsló: szinte nincs olyan perc, hogy jégmadár röpte ne kapná meg a szemem. Néha kettesével, máskor magányosan suhannak kanyarogva, színpompás tollazatuk csakugyan ékszer gazdagságával sziporkázik! Zománcos fényű türkizkék a fejük, a hátuk; a szárnyukon smaragdzöld, apró cseppek csillognak. Szemfoltjuk, torkuk arannyal tündöklő, begyük tompa borostyánszínben ragyog.
Ősszel az egyformának tűnő madárkák közül kirítt egy sötétebb árnyalatú, fiatal példány. A többiek láthatóan nem szívlelhették, s ha feléjük vette az irányt, ingerült szittegéssel hajszolták tova. A kitaszítottság, a magány tette-e, nem tudom – mindenesetre meglepő bizalommal tűrte a közelségemet. Pedig eléggé bizarr látvány lehettem! A zöld gumicsónak vaskos hurkái fölé magasodó felsőtesttel suhogtattam a pecabotomat, – épeszűek számára felismerhető cél és eredmény nélkül – messzire hajigálva a zsinór végén lengő, horgokkal dekorált kütyüt.
Hol a vízre dőlt, korhadt fák ágairól, hol a mederben hanyagul otthagyott csónakrögzítő karók tetején üldögélve figyelte a pergető horgászat csínját-bínját. Kurta nyakát időnként ütemesen még rövidebbre rántotta. Úgy tűnt, mintha egy szárnyas manó az ügyetlenkedésemen kuncogott volna… Felröppent, és zömök, de áramvonalas teste nyílhegyként vágódott a vízbe. Szempillantásnyi idő múlva sziporkázó vízpermetet szórva már vissza is burrant. Kisujjnyi küszt tartott elégedetten a csőrében, elegáns dobással hosszába fordította, s eltüntette a begyében.
Nemegyszer láttam, amint sűrű szárnyverdeséssel, egyhelyben szitált a levegőben, majd ebből a helyzetből csobbant a felszín alá zsákmányért – viszont néha dolgavégezetlenül, jóval távolabb folytatta a felderítést.
– Nyilvánvalóan babahal-rajokat figyel a magasból… – morfondíroztam. – Lehet, hogy most odalent ólálkodó csukát vett észre, s óvatosságból inkább veszni hagyja a lehetőséget?
Nosza, lássuk! Mikor legközelebb ugyanígy viselkedett, rögtön indítottam egy jól irányzott dobást. Beigazolódott a sejtésem: alig tekertem néhányat az orsó hajtókarján, végre éreztem a várva várt rándítást, a mohó támadás erejét! Jól megtermett csuka vetett fröcskölő cigánykereket a hullámokon, nekidühödten próbált szabadulni. A jégmadár, mintha lelkesen segíteni akart volna, újabb hely felett repdesett kitartóan. Néhány csónakhossznyira bevárt, s akkor cikkanva eltűnt a rekettyés bozótban…
Jóérzésű horgásztársaimra való tekintettel nem mondom meg, hány hal szájából fordítottam ki aznap a hármashorgot. Sejtetés gyanánt azért elárulom: annyit akár hazudni is lehetne! Természetesen a zömét visszaengedtem, de kettőt hazavittem. Mit tagadjam: a tepsiben süldögélő kapros-tejfölös csuka mennyei illatáért leszállnék még a Szent Mihály lováról[1] is!
Tavaszi ottjártamkor hiába nézelődtem, nem jelentkezett. Vajon mi történt vele? Nem vigyázott eléggé, és halászat közben elkapta egy éhes csuka? Hisz’ aprócska teste meg sem karcolódna az éles fogak fésűjétől, úgy lecsusszanna a fránya ragadozó torkán! Tanácstalanságomban szinte hinni kezdtem a mese folytatását: meglehet, hogy a varázsló tovább súlyosbította a büntetését, amiért hozzásegített a gazdag fogáshoz…
A csónakból az ágak szövevényén át ráláttam a partfalra, ahol szokatlan sürgés-forgás zajlott. Apró kék villám repült neki a meredélynek, egy villanásnyira megtorpant, majd eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kisvártatva tényleg a föld alól bukkant elő: egy lyukból, amit addig nem vettem észre. Fel is szállt nyomban, s már-már elsüvített mellettem, aztán váratlanul mégis lassított. Szinte zuhanásnak tűnt, ahogyan letoppant a gumicsónak elejére. Miközben elhelyezkedett, picinyke lábai halk, csengő ütemet koporogtak a feszesre felfújt ballonon. Hátán, szárnyán jóval világosabbra váltott már a tolla, azonban a mellfoltja sötét mahagóni színű maradt. Megemelkedő beggyel, fáradtan szusszantott néhányat. Végül nem szólt semmit, hiszen a jégmadarak legfeljebb Miska csudalátó meséjében tudnak beszélni; így hát a mondanivalójára csupán a vállrándítgatásnak beillő szárnymozdulatból következtettem: – Ez az állandó rohanás, a hajszolt élet… – és tovaszáguldott a kis rakéta, körömnyi fehér foltot pöttyintve búcsúképpen a zöld gumira.
Eső áztatja, szél koptatja: a pötty – ha megfakultan is – ott díszlik az öreg gumicsónak orrán. Emlékeztetőnek. Mert hosszú, magányos horgászataimon, ahol a szabadság határtalan, tiszta lélegzetét nem abroncsozza körbe a mindennapok fojtogatóan szűk mellkasa – ott csak akkor jut eszembe a hátam mögött hagyott lélektipró rohanás, a hajszolt élet ördögmalma, ha erre a fakó foltra ránézek…
És mindig eszembe jut olyankor a sötét tollú jégmadár, aki talán már réges-régen visszaváltozott manóvá.
[1] koporsószállító, ravatalozó kellék
