Többször leírtam már, hogy nem az a patrióta, aki azt folyton hangoztatja, hogy mennyire magyar és a Székely-himnuszt visszafelé is el tudja énekelni. Hanem az, aki saját érdekein is felülemelkedve, a közjó érdekében megvédi a nemzete természeti és kulturális javait. Soha ilyen pusztítást nem szenvedtek el Cegléd és környéke természeti értékei, lefordítva hétköznapi nyelvre: a természetvédelmi területei, mint amit láthatunk 1989 óta! Elrontott privatizáció, jogi dzsungel létrehozása – a zavaros állapotokért, s az egészen pofátlan trükközések eredménye mérhető. De aki a tulipánon és a parlagfüvön kívül elég sok növényt ismer, érti a természet, sőt a természetes és kultúrflóra kölcsönhatását megérti, mennyivel lettünk szegényebbek a demokratizálás óta. A védett fák térképét legalább négy-ötször kidobta a hivatal, eleinte még nehezményeztem, ma már zárt láncban folynak a történések – el sem jut az infó hozzám, vagy ha igen, az adatközlőt védenem kell: azaz működik a demokrácia – hallgatok.
Volt a Természetvédelmi Hivatalnak az élén egy ragyogó szakember, Tardy János, akit földönfutóvá tettek. Korábban, de senki sem tett érte manapság sem… Így azután nem csodálható, hogy a vörös iszap katasztrófa előtt, „a rendben van minden” irat kiadója, államtitkári kabinetfőnök lett. Ezek után lehet csodálkozni azon, hogy a keményen beszóló ESDÉ 1511 db védett eperfája Ugyerben, vetővirágai, őszi kikericsei, gólyatöcs fészekalja a Cigányszéken, meg a szibériai nőszirmai vagy a sok-sok pókbangójával szemben a sovány legelők nyeszlett „tehenkéivel” próbálunk vidéket fejleszteni? Csak aki nem ismeri pontosan a történelem és a természet sajátos törvényszerűségeit, annak egyszerű minden: ahogy mondják, a hivatalos okosok, úgy van. A bírálat pedig káromkodás a fülüknek.
Talán szerencsés is volt Ikvai Nándor, akit tragikusan fiatalon elveszítettünk, ilyen megfigyeléseket már fentről tehet: már akkor botrányos dolgok történtek a múzeumok világában. Ő csak látta, állami tisztviselő volt. Nos, neki két kötetes néprajzi emlékkötetet szenteltünk. Ebben voltam merész (akkor is), az ugyeri eperfákról írtam hosszabb tanulmányt. Többek között hangsúlyozva azt, milyen nagy jelentősége volt a 27 dűlőbe ültetett eperfáknak. Volt olyan adatközlő, aki elmondta, 1954-ben egy vödör eperért 2-3 Ft-ot adtak a felvásárlóban. Ha a szőlősgazdákat megcsúfolta az idő, elfagyott a termés, legalább hozott valamit az eper. Igen, olyan kitűnő és messzi földön híres eperpálinkát főztek, amit 1946-47-ben jegyeztek a Londoni Agrártőzsdén! És akkor még ott volt a fütyülős barackpálinka, a bánkúti búza, a milotai dió stb. És most? Ne higgye senki, hogy a külső körülmények, meg valami összeesküvés az oka. Nem. A saját butaságunk, élvhajhász önzésünk a javakért – ezek tesznek kirekesztetté.
Bizonyosan kell szerencse is (ama csillagzat állása), de az ökológiai adottságok meglennének a sikerhez. És az eredmények? – késnek, vagy nem ott jönnek, amelyek a környezeti állapotunkat is javítaná. A Morus alba és Morus nigra abban is különbözik, hogy az előbbi a fehér eper a hernyóselyem takarmánya, a fekete eper pedig gyümölcs. Épp ott az Ugyerben hány embernek adhatna tisztes jövedelmet, ha úgy állnánk hozzá, mint eleink tették. Igaz, akkor nem „fínyes” terepjárókon vizslatták a határt, hanem – mint jó Gubody uram is – lóháton, aki Ceglédnek még halastavat is ásatott a Cigányszéken, csárdával, hogy egészségesebben táplálkozzanak az emberek.
Elszomorít nagyon, amit Ceglédre betéve a lábam, sosem hittem volna, hogy 47 év után ilyen formában kell felhördülnöm, s nemtetszésemnek hangot adni. A pohár betelte épp akkor történt, amikor egy akadémiai-egyetemi tanyatörténeti konferenciára készültem Gyomára. – Robog a vonat Ceglédre, Budai út után a helybéliek készülődnek. A volt Táncsics MgTSz központ után 1967-68-ban a két út között 31 tanyát számoltunk. Most a 7-ből is csak talán 4 lakott. Jó, jó – lett egy megszépült Budai út városrész, igaz. És akkor vegyük az irányt Ugyernek, nézzünk szét! A vizuális élményeket ki-ki dolgozza fel magának, s ha képes higgadtan emlékezni, fogalmazza meg magának: mit veszítettünk?
Tisztelt Olvasóim ne higgyék, hogy pesszimizmus mardossa szívemet, mert még mindig nem késő. Egy közmunkásokat is alkalmazó önkormányzati faiskola – igaz, régen kitalálták – egyetlen évtized alatt meg tudná állítani a megállíthatatlant, amit Czinege elvtársék forszírozta hadi nyárfás programja indított el az ugyeri, csemői futóhomokon. És itt a vége – az írásomnak is: a felelősség viszont a mindenkori felelős vezetőké.
ESDÉ
