Farkasné Ócsai Mária vallomása a diák és a pedagógus szemével mutatja be ezt a világot: – 1947-ben voltam elsős a Kőrösi úti iskolában. Kisdiákként Józsa Ferencné Margó néni tanított a betűvetésre. Az osztott iskola sok előnnyel, némi hátránnyal is járt, mert az érdeklődő gyereknek a fejébe jobban bevésődtek a felette járóktól hallott ismeretek. S ha még abban is lehetett szerencséje, hogy a kisebbek segítésével, felügyeletével megbízta a tanító néni, hát csoda-e, hogy ott eldőlt: én őt szeretném majd valamikor követni. Biztosan otthon is efféle játékaim voltak, mert édesapám azt mondta, ha addig élek is a lányomból tanító lesz. (Megérte, de fájdalom, addig élt…, de még megtudta, hogy pedagógus leszek.) Józsa Feri bácsi és Margó néni! Olyan volt ott a környéken, meg városszerte is ez a két ember, mint a lámpás. Beragyogták az emberek lelkét, szívét. Szerették is őket, mintha családtagok lettek volna, nem múlt el nélkülük disznótor, a jókedvű nótázásokkal. Az iskola akkor afféle kulturális központ volt, előadásokat, filmvetítéseket, bálokat rendeztek, az ottaniak örömére. Emlékszem a zsúfolásig megtöltött termekre, sok vidám emberrel, a szívet, lelket melengető karácsonyokra, a vaskályha melegére. A fűtéshez a magunk módján mi, gyerekek is hozzájárultunk, otthonról elcsent kis kosárkányi kukoricacsutkával. Szerettük az iskolát, nagyszerű tanítóival együtt. Másik tanyai iskolám a Kappanhalmi volt, amire ráillik, hogy „iskola a határon”. Cegléd és Nyársapát határdombja a névadója, messze a várostól. A harmadik osztálytól, 1949-től Sztanyik Jánosné (Abodi Ilonka) tanította az alsósokat nagy szeretettel, férje pedig a fölsősöket. Ez is részben osztott iskola volt. És a Rákosi éra, vagyis az úttörővezetőt, Sztanyik tanító urat „csapatvezető pajtásnak” szólítottuk. Ma ez megmosolyogtató lehet, de nem volt ebben semmi furcsa akkor nekünk. Felejthetetlen úttörő foglalkozások voltak, számháborúk az erdőben, sportversenyek, kerékpártúrák. Egészen Nyársapátig elkerekeztünk. Volt olyan sportverseny, ahol három tanyai iskola: Kőrösi út, Kappanhalom és Kistelek tanulói vettek részt. Ma hihetetlen, de úgy emlékezem, hogy a betonúton is futottunk meg az út menti széles árokban. Nagyszerű focimeccseket játszottak a három iskola fiú csapatai. Személyes sikerem is felrémlik 1953 vagy 54-ből. Egy fogalmazásommal könyvjutalmat nyertem. Az volt a címe: Hogyan segíti a földműves szövetkezet a dolgozó parasztságot. Jól tudtam érvelni, hiszen akkor ez kézzelfogható segítség volt Nagy Imre kormánya részéről. A szüleim érzékelték. A jutalmamért az érdem tanítóimé is. Nagyon szerettük és tiszteltük a Sztanyik házaspárt. Őket Kartalik Károly és felesége, Billing Rózsika néni követte. Mindkettőjüket megbecsülés, szeretet vette körül, kisfiuk, Karcsika közöttünk nőtt fel. Nagyon szép környezete volt ennek az iskolának, de még szebbé varázsolta a termeket Karcsi bácsi a faliképeivel. Igazi mesevilágot teremtett a fehér falakra. Sokan hálával emlegetik őket. A tanítóképzőbe jelentkeztem, Nagykőrösre, de szervezési okokból gimnáziumba vettek fel, és kollégista voltam négy éven át. Életem legszebb korszaka volt ez az idő, máig tartó barátságok szövődtek a kollégiumban. Tanárként a Csemő felsőjárási iskolában találkoztam először tanyai gyerekekkel, még 1963-ban. A főiskola magyar-történelem szakán tanultam, és emellett tanítottam. Azt hiszem, gyerekkori emlékeim okán is, de nagyon szerettem tanítványaimat bevezetni az irodalom rejtelmeibe. Lelkesen tanulták a János vitézt, a Toldit, és átélték Jókai hőseinek sorsát. Sikerült az olvasást, a könyveket megszerettetnem. Nagy volt az örömöm, amikor egyszer, közlekedési bajok miatt lekéstem a becsengetést: a legnagyobb lányok “becsöngettek”, hogy rendben várjanak. Hát ekkora örömet aligha érezhet a nem tanárember. 1970-től Budai úti iskolában is tanyai gyerekeket tanítottam. Messziről jöttek „barázdákban botladozva”, de jöttek, mert az iskola várta őket. Egyszer a nagy hó miatt nem indult a busz a Budai útra sem. Mit lehet tenni, ha nincs más, gyalog indultunk el Ceglédről Ondokné Edit kolléganőmmel a hófödte úton, térdig besüppedve. Úgy tíz óra körül ki is érkeztünk, a vonattal kijutó kollégák legnagyobb ámulatára. Haza már mi is vonattal mentünk. Hát ez is a múlt idők tanyai nevelőinek sorsa volt, de természetesnek tartottuk. Amikor 1981-ben eljöttem a Táncsicsba, egyik tanítványom így szomorkodott: „Hát már minden jó tanár itt hagy minket?!” 1995-ben lettem nyugdíjas. Nemrég megszólított egy anyuka: Tanárnő! A fiam azért lett magyar szakos, mert ön tanította. Íme, pályám bére. Megérte. „Ilyen kívántam lenni én is…, irány azoknak, jel és bíztató, / kik jönnek barázdákban botladozva.” (Váci Mihály)
Csak jönnének többen. Lámpás, mely világít, melegít, és irányt mutat, ma is sok van!
Fotó balra: Farkasné Ócsai Mária (családi fotó) – jobbra: Kappanhalom, felső tagozat 1955. május. Hátul Kartalik Károly balján Ócsai Mária, elöl középen Kartalikné Rózsika
