“Az Úristen kiengedett abból a szobából, aminek a kulcsát én adtam oda neki.” – mondja Bokros Levente mesterkanonok, 8 éves ceglédi plébánosi regnálása végén. Az augusztus 1-gyel Hatvan-Újvárosban munkáját megkezdő katolikus pap, költözése napján adott interjút lapunknak. Tucatnyi ceglédi barátja, munkatársa segített a csomagolásban, költözésben a gyülekezetében és a városban is népszerű plébánosnak.
– Sokakat meglepetésként ért az áthelyezéséről szóló hír. Ön, hogy fogadta?
– Úgy tűnik, hogy Dr. Beer Miklós püspök úr írta alá az áthelyzetési iratot, de nem hiszem, hogy az Úristen akarata ellen történne. El kell fogadni, ez a papi sors. Angliától Ausztráliáig mindenhol meghatározott időre bízzák meg a katolikus papokat. Mondják: tíz év után már nem építünk, húsz év után már mi újat tudnánk mondani? Ez ellen lehet berzenkedni, feltenni a kérdést jó-e ez, de hát a családokból a gyerekek is kirepülnek egyszer. Ez az egyik oldal. A másik az emberi kapcsolatoké. A Ceglédet megelőző helyemre Vácra visszajártam, hiszen az egyházmegye központjában a püspökségen találkoztam azokkal, akikkel korábban együtt dolgoztam. A Hatvan-Cegléd távolság viszont elég nagy, meg nem is illik visszajárni, hogy ne zavarjuk az utódunk életét. Tehát amint leteszem a szolgálatot augusztus 1-jén Cegléden, felveszem Hatvanban. Egyébként nem baj, ha tisztulnak az emberi kapcsolatok. Én úgy éltem Cegléden is, hogy rutinosan lépek át helyzeteket, “kipakolom-bepakolom” az életem. Most sok ceglédi barátom segít nekem összepakolni a dolgaim, de kipakolni Hatvanban már egyedül kell.
– Milyen tervei lettek volna még Cegléden? Mire büszke, az elmúlt 8 év alatt?
– Nem vagyok semmire büszke, sőt inkább szégyenérzet van bennem, egy csomó ügy miatt: nem tettem meg azt, amit kellett volna, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Ahogy a mondás tartja: Tedd a jót, de a jót jól tedd! A papi életemben nekem mindig az emberi kapcsolatok voltak a legfontosabbak. A Mária Rádiót is azért tartom jó kezdeményezésnek, mert sok embert tudtunk összegyűjteni, akik egyébként sohasem találkoztak volna. Látványos és szép dolog a templomtatarozás, de hamarosan újra kell kezdeni. Az ember üdvössége, ami már itt a földön kezdődik: ezt tartom a legfontosabbnak. További tervek? A temetőink rendbetétele, az óvodáink. És most kellett volna nyitni a nyársapáti és a csemői közösség felé.
– Új szolgálati helyére vonatkozóan vannak már tervei?
– Semmi. Még itt vagyok, az első időben nem akarok semmit se csinálni, nem kell a világot megváltani. Nekem az életben soha nem voltak nagy terveim, amikor 20 éve pap, lettem akkortól tudom mi a dolgom. Ezt a hivatást máshogy kell megélnem Hatvanban, Cegléden vagy Verőcén. Ott helyben kell föltalálnom, hogy ne egy vallási utazási irodát, vagy egy templomfelújító építészeti központot, vagy egy menedzsmentet működtessek, hanem hogy pásztora legyek a nyájnak. Hogy ezt hogy kell csinálni, azt mindig az élet hozza. Mérlegelni kell mi a fontos, mi a sürgős és mi Isten akarata. Rájöttem arra, hogy olyan plébánián szeretnék élni, ahol nem a paptól várják a megoldásokat, ahol az embereket kell először megismerni. Annyit már tudok, hogy van két katolikus iskola – egy általános és egy szakközépiskola – ami sok feladatot fog adni nekem.
– Milyen üzenete van a ceglédieknek búcsúzóul?
– Köszönöm, hogy itt lehettem, hogy sokat tanultam a ceglédiektől. Amikor ide kerültem nem hittem volna, hogy ennyi mindent fogok kapni. Köszönöm!
Fotók: Krizsán Ervin
