Látta H., hogy nem megyünk ki a lakásból, küldött egy embert, adjam oda neki a külön bejáratú szobánkat. Én már féltem a sorozatos zaklatástól és odaadtam neki a szobát. Pár nap múlva beköltözött feleségével és 14 éves mostoha leányával. Nem volt egyebük, csak egy ágyuk és ezer poloska. Elárasztották a szép, tiszta lakásunkat poloskával. Mindenünket használtak a konyhában. Pár hétig csendben voltak és utána ők akarták maguknak a lakást és nap, mint nap fenyegetett bennünket, hogy minden bútorunkat kidobál az ablakon. Pokol volt az életünk, de mindent el kellett tűrni… Ilyen körülmények között éltünk évekig.
-1950 októberében beszéltem Jóskámmal utoljára Kistarcsán. Már mindenki ott volt a beszélőn, ő késve jött. Szegény, alig tudott járni és csak annyit mondott: most megyek kivizsgálásra. Nekem nagyon feltűnt, hogy a háta mögött volt egy fegyveres ávós és nem mert szegény mondani semmit, mi történt vele és miért beteg. Novemberben már nem kaptam lapot a beszélőre, de én kimentem Kistarcsára és kérdeztem az egyik ávóstól az irodában: mi történt a férjemmel, miért nem kaptam tőle lapot a beszélőre? Azt mondta, másik táborban van, és majd értesít. Én mondtam neki, szeretném tudni, hol van, mert akarok vele beszélni. Mondja meg nekem az igazat. Az ávós azt mondta, ha még sokáig forszírozom a dolgot, én is bent maradok, és nem engednek ki. Nagyon megijedtem és többé nem mentem Kistarcsára.
Decemberben hazaküldték a ruháját, szörnyű piszkos volt. Én azt hiszem, ő már akkor meghalt szegény. Én hessegettem magamtól még a gondolatát is, nem akartam hinni, hogy az igaz. Arra gondoltam, egy másik, szigorított táborba vitték és ott börtön ruhát kapott. Vártuk-vártuk szegényt, mikor kapunk tőle értesítést, hogy mehetek hozzá ismét beszélőre. Sajnos hiába vártuk, nem kaptunk többé hírt róla.
1953-ban jött a nagy amnesztia. Reméltük, ő is hazajön. Nem jött haza többé. Az amnesztia után írtunk levelet a pártközpontba, leírtuk az adatait és mikor vitték el és azt, hogy hová.
Megkaptuk a választ és csak röviden írtak pár sort. Írták: kérelmére értesítem, férje, Imre József, és az adatai, és azt, hogy 1951. január 10-én meghalt. Utána én mentem a pártközpontba és kértem őket, ha meghalt, szeretném tudni, hol halt meg, hol van eltemetve, és hol van anyakönyvezve és mibe halt meg? A válaszuk az volt, jóindulatilag figyelmeztetnek, ne akarjak róla többet tudni. Ő már meghalt, visszahozni nem lehet, de ha én még sokáig forszírozom a dolgot, bajba kerülök. Tehát soha többé nem kereshettem az igazságot. Utána mentem a munkahelyére és kértem férjemnek visszamenőleg a teljes fizetését. Azt mondták, ha 55 éves leszek (44 voltam), kérhetem férjem után a nyugdíjat.
H. János 1970-ben meghalt. A sógoráról, K. Károlytól nem tudok semmit. Ketten intézték el, hogy szegény Jóskám ki ne szabaduljon, mert tudták nagyon jól, hogy nem fogja hagyni magát és harcolni fog az igazságért.
M-kám, ezeket a szomorú sorokat gépeltesd le és olvassa el az egész családod. Ezekből meg fogjátok érteni, hogy nem a Haza iránti gyűlöletből jöttünk el idegen országba, hanem a kibírhatatlan, sorozatos támadások elől menekültünk.”
Kelt: Calgary, 1989. III. 13.
(A tragikus történet szereplői már nem élnek. A levelet az egyik ceglédi testvér családja őrzi.)
Név és cím a Szerkesztőségben
Fotó: A visszaemlékezés eredeti példánya – ÁVH-s börtönpince
