A gyávaság, a szolgalelkűség mindenkor a hatalom bekalkulált fogódzója, az információkat lehetett gyűjteni a munkahelyen, orvosi rendelő várótermében, vonaton, sőt a templomi szertartásokon is. Kimeríthetetlen ötlettára volt a hatalomnak. A megbízhatóságra utaló legelső kérdés mindig az volt: mit csinált a háború alatt (1938-1945) vagy 1956-ban. De nem ám ő maga, a személyes tett(ek) elemzésére csak részben irányult a kérdés, hanem mit csináltak a szülők, testvérek, esetleg nagyszülők.
Egyik legszebb családi emlékem Csongrádon Mariska néni volt – csak Szabad Európának hívtuk – és ő volt az utcánk informátora – felfelé is. Hogy miért tette, nem tudom. De ugyanígy nem tudom, hogy miért volt annyira túlfertőzött minden munkahely. Minimum 1-2-3 ágens mindig akadt az ember környezetében, akik csípős megjegyzéseinket továbbadták, olykor kikerekítve, hogy még nagyobb elismerést kapjanak.
Hihetetlen sok rongy és aljas embert (politikai értelemben) ismertem meg nemcsak szülővárosomban, hanem később is – még gimnáziumi és felsőbb tanulmányi színtereimen is, meg persze Cegléden. Miért tették igazából, nem tudom. Meggyőződés? Félelem? Zsarolhatóság? Előnyök megszerzése? A negyedik kérdőjel köré sorolható személyeknek – hiába a zsidó-keresztény értékrendem, nem tudok sosem megbocsátani. Az irgalom gyakorlásához felfogásomból adódóan, illene az őszinteség is.
Épp ilyen tapasztalatok és megfigyelések nyomán keserednek meg az emberek, válnak inaktívvá vagy dühöngő őrültté. Még jó, ha csak apatiába süllyednek. Igen, mert a legügyesebb ügynökök idejekorán az új pártokba, vagy valamilyen jól tejelő vállalkozásba tudták a kapcsolati tőkéjüket belevinni. És hát a biológiai szerv, mint a nyelv és könyök nekik másra való és egyben nagy erő, mégis az említett személyeknél a bőr, pontosabban az arcbőr vastagsága folyton átsegítette-átsegíti őket a társadalmi átrendeződéseken. Ma is tart ez a „népijáték”.
Egykor múlhatatlan politikai érdemeket szerzett személyek koptatnak ma templomküszöböt és padokat, egynémelyik talán még a párt tagdíj fizetési bélyegecskék ízére is élénken emlékezik. És ilyen tapasztalatok nyomán a gerinces emberek rögös útját járó személyek mégis csodálkoznak azon, hogy valami okból nem történik meg a rehabilitációjuk, a felemelkedésük gátolt?
Csak egyszer kellene a rendszerváltás legnagyobb ceglédi nyerteseinek felkeresni a mártír Batonai testvérek életben maradt, tehát fel nem akasztott testvéreit, rokonságát, az áldozatok családjait, hogyan élnek ma Budafokon. Megmondom: nagy szegénységben…Nem ám a drága sötét öltöny, a fehér ing és nyakkendő adta ceremóniális külső szabja meg mi van a szívekben és mi volt a tettekben! Ezért egy Csendes István megtaposása, méltatlanságok sora – amit elszenvedett, legyen alkalom arra, hogy magunkba szálljunk. Ugyanígy, mint (Szentmihályi) Szabó Péter diákvezér életútja és mostani világlátása azért is irreleváns, mert a felszínes szemlélő nem tudja, min ment keresztül – miattunk, diáktársaik miatt is, Ábel és Zerind atyákkal együtt.
Hangos gondolkodásom mégis azzal rekesztem – de nem fejezem – be, sok még a társadalmi tennivaló, meg az újrarendezni való, hogy újabb feszültségeket ne, vagy alig okozzanak a hirtelen tollasodó emberek, országszerte. A pesti hídon álló Nagy Imre alakja, dédunokájának tiszta tekintete – Ábel és Zerind bencés atyák sorsa is ebben erősítenek meg. Remélem olvasóim nagyobb részét is.
1.kép Hány T-34-es harckocsi vonult Ceglédről a fővárosba? (MTI)
2.kép A Batonai testvérek sírja a 301-es parcellában (SD)
