Ellenfeleink a Nagykanizsát bemutató pécsi főiskolások voltak. Az adás előtt már mindkét csapat rettenetesen izgult. Cegléd azzal indított, hogy én egy tárcsával leintettem a városon átpöfékelő vonatot. Persze már az is külön izgalom volt, hogy a vonat a megbeszélt időre érkezzen az Otthon Áruház sarkához…
A „nagy mágus”, Vitray Tamás vezényelte a különböző helyszíneket, készültek a riportok, s mi azt sem tudtuk, összességében mit látnak a nézők. Egész Cegléd lázban égett, hogy a feladatokban segítsen, s emlékszem például Baranyi Ferenc költőre, aki rendületlenül tartotta a lelket a vele beszélgető két riporterben, Nelliben és bennem. Mindenki másként élte meg a lámpalázat, én sem gondoltam, hogy az idegesség nevetés formájában jön ki rajtam. Az utolsó szám után végiggondolva az eseményeket átfutott rajtam, hogy az adást én gyakorlatilag „végignyerítettem”…
Következett az értékelés. Volt egy szakértő zsűri, mely szóban értékelt és szavazott, de a versenyt a nézők dönthették el úgy, hogy Angyalföld áramfogyasztását mérték, azaz be kellett kapcsolni minél több fogyasztót annál a városnál, amelyik tetszett. A zsűri 7:2 arányban minket talált jobbnak. Ekkor a pécsi lányok zokogásban törtek ki, s ez hatotta-e meg az angyalföldieket, vagy más is történt, ma sem tudom. Elsőként ránk szavazhattak a nézők, majd a másik csapatra, de nem az emelkedést mérték, hanem a felső határt, így ők nyertek.
Az adás után sok levelet kaptunk az ország különböző tájairól, hogy ne hagyjuk annyiban a dolgot, a másik csapat mérője eleve magasabb értékről indult, az emelkedés kisebb volt, mások arra hívták fel a figyelmünket, hogy két hatalmas angyalföldi gyárnak van leányvállalata Nagykanizsán, s ez összeférhetetlenség. Mi is úgy éreztük, hogy a tévések a másik csapatot „nyomták”, hiszen például kihagyták az amatőr rádiósaink szereplését, pedig kapcsolatot létesítettek a Brazília partjainál hajózó ceglédi hajóskapitánnyal, akinek a családját is behívtuk, s készen álltunk a nagyszerű interjúra. Állítólag a nagykanizsaiak készüléke elromlott, így ezt a versenyszámot műsor közben ejtették.
Készültem is egy vitriolba mártott tollal írandó cikkre a sérelmeinkről, de a főiskolai tanárom azt mondta, tudni kell elegánsan veszíteni. És milyen igaza volt! Ugyanis a pécsiek jelentettek meg egy ilyen cikket arról, hogy a tévések Cegléd csapatát nyomták… Tehát valójában senkit nem nyomtak, maga a műsor volt a fő szempont.
Hanem a város! Másnap lépni nem tudtunk, mindenhová behívtak bennünket, köszönték a munkánkat, gratuláltak, örömmámorban úszott mindenki! Hátha még nyertünk volna! Talán hihetetlen, de még tavaly (!) is gratulált egy kedves hölgy, tehát még mindig vannak, akik emlékeznek erre a műsorra!
Valóban nagy kaland volt ez számunkra is, talán ennek a műsornak köszönhetően lett egy-egy csapattársunk rádiós műsorvezető, illetve újságíró, de a legnagyobb karriert a pécsi csapatból Endrei Judit futotta be, aki tévébemondó lett. Persze, nekem is hasznomra vált a szereplés. Egy kollégám mesélte, hogy amikor hírét vették, hogy friss diplomásként a szakmunkásképzőbe jövök, azonnal beazonosítottak: „Tudjátok, ki jön ide? Aki megállította a mozdonyt!”
Varga Erzsébet (Babó) a Bem József Műszaki Szakközép- és Szakiskola tanára
