Tulajdonképpen a Vörös Hadseregnek a megszállásra vonatkozó érvrendszere az ausztriai csapatok számára fontos korridor igényén alapult; a szovjet pártvezetés furfangos ügyeskedéssel még Rákosiékkal is elhitette, hogy ez csak átmeneti állapot. Akkor vált durvává a helyzet, amikor a szovjet tanácsadók tömege lepte el az országot, stratégiai gyárak, üzemek kerültek kettős állami tulajdonba – és még olyan helyen is, mint az ELTE Növényélettani Tanszéke – biztonsági okokból a felszámolt ciszterci rend tagja, Gimesi Nándor professzor mellé tovariscs Potapov professzort állították… De ő még nem is volt rosszindulatú, onnan senkit nem csuktak le, nem deportáltak és hagyták élni a dolgozókat – nyilatkozta egykor Frenyó Vilmos professzor.
Persze, megvolt a szovjet „ragaszkodás” oka, kb. 220 ezer vegyes nemzetiségű katonájuk esett el a hadműveletek során és stratégiai helyünk a térképen hangsúlyt kapott… Ma már – utána vagyunk, az 1956-os év eseményei is egészen más színben tűnnek fel, mert volt az ország nyakán egy nagyhatalom, nagyon nagy szegénység és lepusztultság közepette, a mindent átszövő ideológikus életforma is nagyobb teher volt, mint hogy, mi van a választójoggal…
És tartsunk egy hosszú szünetet, ne nagyon idézzük fel annak a pár ezer magyarnak a pusztulását – akik békeidőben, például balesetek miatt haltak meg itthon és miattuk. De Cegléden például 1953 húsvétjáig tartott a II. világháború, amikor egy kamaszlány nemi erőszak és gyilkosság áldozata lett, a tettesek szovjet „tyúkbeles katonák” voltak az Ugyerben. A kegyelet és családja jogán többet erről nem is mondhatok; de azért azt igen, hogy voltak akkor bátor papok, akik beírták a halottak anyakönyvébe az elhalálozás körülményeit…
A teljes csapatkivonás érdemi szakasza csak 1989. július 24-25-én kezdődött el Moszkvában. Nyers Rezső és Grósz Károly járt kinn, közel egy hónappal voltunk Nagy Imréék újratemetése után. Majd Németh Miklós és Rizskov miniszterelnökök „igyekeztek egymást meggyőzni”, hogy egyrészt a szovjet fél milyen sok mindent épített nálunk, és hogy mindenért megfizetett, ami a seregtestnek szükséges volt. Hmmm. Persze, másrészt magyar oldalról felrótták a területen kívüliséget, a rombolásokat, tönkretett környezetet stb. Az elszámolási viták merőben más hangulatban folytak, mint lehetett volna 1956 után, az egyik szuperhatalom ugyanis időközben belerokkant a fegyverkezési hajszába.
A magyar kormány tárgyalási stratégiája sikeres volt, maradt a szovjet hadsereg után adósság – igaz, elszámolatlan tartozás, de az volt az álláspont, hogy csak menjenek, menjenek – mielőbb. Ami azután 1991. június 16-án meg is történt, Viktor Silov altábornagy gyalogosan átment a záhonyi hídon. A megállapodások részletkérdéseinek tisztázása sok érdekes és fondorlatos témát is adhat a krónikásnak: ott kerestük az atom- és neutrontöltet lerakatokat, ahol nem volt, hanem másutt (pl. a Kutató Intézetbe ékelődött fegyverraktárban…). – De ezt végig tagadta a szovjet fél, hogy egyáltalán lett volna. Vagy a rakétasilók száma talán még mindig nem teljes a leltárban. Aki vitatja e sorok valóságtartalmát, annak emlékezetébe idézhető, hogy még ma is fennáll a nagykőrösi Nagyerdő egy részének látogatási tilalma, a szekszárdi szőlőhegy gyomrának titka, vagy Tatabánya környékén alig bejárható kazamata-rendszer, vagy olyan „helyecskék”, mint az Atilla-domb igazi eredetének elmaszatolása.
A Ceglédi Önkormányzat részéről a volt Lovassági laktanyában delegált voltam a szovjetek kivonulása után: a parancsnoki irodába belépve, az íróasztalon valaki előtte elvégezte dolgát, és egy döglött patkányt tett mellé. Ez volt Anonymus magyarjának a kritikája. Persze, ez akkor is történelem, ha mocskos, mint volt a két laktanya mozgósítása 1956. november 1-e hajnalán. Örülni csak akkor lehet igazán, ha nem felejtjük el a fájó múltat és emlékezünk, ha nem olyan önfeledten – a ceglédi Szabadság téren a 25 évvel ezelőtti majálisra!
- ábra Tovariscs konyec! (MDF-plakát)
- ábra Végre! Hazafelé(doku fotó)
