– Rád is emeljük poharunkat, hiszen július 26-án leszel 92 éves. „Pillantsunk vissza” az időben. Milyen családból származol?
– Képletesen a földből gyökerezem, paraszti nagyszülők családjából. Szép emlékem: anyai nagyapám mellé ültem a szekéren, kimentünk a határba, csodáltuk a természetet. Apám jövőjét már nem a föld, hanem a jegyzőség jelentette, ő nagyon szigorúan nevelt. Rajongva szerettem anyámat.
– A művészi tehetség örökség?
– Apámé. Szép hangja volt. Egyházi dalokat énekelt a templomban, s amikor halálos betegen kiült a kórházi folyosóra, énekétől zengett az épület. Én egyébként gyermekkoromban faragtam, agyagszobrokat készítettem.
– Hogyan került a kezedbe az első fényképezőgép?
– A háború után vásároltam az egyik szorult helyzetbe került barátomtól, az már akkor is „múzeumi”, lemezes masina volt. A következő egy általam átalakított kisfilmes apparát, amelyet az utcán szembejövő szovjet katonák „ösztönzésére” elcseréltem velük egy AgfaCaratra. Ezt ma is őrzöm.
– (Amikor a mesternél jártam, kezébe vette a gépet. Megható látvány volt: talán felszökő érzelmeitől remegő ujjai között szinte éneknek tűnt az öreg szerkezet kattintása.) Mikor vált művészi igényűvé a fotózás?
– Miután megmutattam képeimet Haller Frigyesnek, a kiváló fotóművésznek és fotószakírónak. Bár szigorú kritikát kaptam tőle („Jegyzetek Tóth István képeihez”), de tehetségesnek ítélt. Tőle tanultam meg a legfőbb alaptörvényeket: a fény és az árnyék összhatását, a tartalom, a forma és a technika egységét, illetve az ún. „gyomirtást”, ami azt jelenti, hogy nem maradhat semmi a képfelületen, ami nem tartozik a mondanivalóhoz.
– Mondanivaló… Jellemző az a történet, amelyet felidéztél. Találkoztál Hidvégi Lajossal, a tisztelt tanárral és helytörténésszel. „Lajos bácsi, merre mész?” – kérdeted. „Keresem az igaz embert” – válaszolta. Ezt tetted te is, a képi pillanatokban emberi sorsok jelennek meg. Méghozzá úgy, hogy életismeretedből, emberszeretetedből, művészi tudatosságodból fakadóan megrendezed a képet. Mit jelent ez?
– Előre megtervezem, megszerkesztem és néha megrajzolom a felvételt. Tudatos, fegyelmezett a kompozíció. Bemutatok két példát: egyet a Pillanatok, egyet a Kortársak ciklusból. Vetélkedés vége: két nőalak drámai helyzete. Előtérben a csalódott, háttérben a kárörvendő, a karon ülő gyermekkel. Ide kell képzelnünk a harmadik személyt, akiért a vetélkedés folyt. Egy pohár víz: Felkerestem Barcsay Jenőt, eltöltöttem vele egy napot. Fontos a portré alanyának megismerése, észrevétlen „tanulmányozása”. „Mit csinálsz este?” – kérdeztem a mestertől. „Van egy priccsem, amikor elfáradok, ezen pihenek” – felelte. „Mégis jó volna valaki, aki adna neked egy pohár vizet” – szóltam részvéttel, s feltettem a lépcsőre egy pohár vizet. Megvilágítottam, lefotóztam.
– A Boszorkánytánc világhírű lett, azonosítják veled, pedig „kilóg” a művészetedből, nem stílusazonos.
– Szolarizációval, azaz tónusleszűkítéssel készült (az osztrák Leopold Fischer találmánya), csak fekete és fehér marad, az éles vonalak elmosódnak. Egyébként egy néptánccsoport produkciójáról készült a felvétel.
– Erős a szép iránti vonzalmad, mint minden művésznek (is). Ezért tiszteled a női szépséget. Érdekes, hogy a nagy drámaköltő, Madách Imre akadémiai székfoglalójának (1864) ez volt a címe: A nőről, különösen aesthetikai szempontból. Egy mondat ebből: „A nő aesthetikai világunk legjogosultabb tárgya.” Ez a szemlélet ihlette aktok készítését?
– Lényegében igen, kiegészítve azzal, hogy számomra ez is az emberábrázolás egyik témája, eszköze volt. Hogy érzékeltessem: nem meztelen nő, hanem ruhátlan ember látható a képeken.
– Remélem, nem illetlen, ha ezek után arra utalok, hogy feleséged is képviselt igazi női értékeket…
– Ahogy mondani szokták: a ház asszonya, jó családanya – sajnos csak volt. Világba vitték például a Tóth-konyha hírét. Ő is művész volt, a gasztronómia művésze. A háttérben – hátteremben – állt, így segítette pályafutásomat.
– Miként képeid, te is bejártad a világot.
– Most csak Indiát emelem ki. Meghívtak egy konferenciára – egyedüliként Európából -, amelyet a fotográfia feltalálásának százötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek, 1989-ben. Ehhez kapcsolódott a Tóth István-fotókiállítás Újdelhiben. Akkora sikert aratott, hogy a teljes anyagot megvásárolták. Jártam az utcákat, több mint ötszáz felvételt készítettem. Ebből az anyagból rendeztem kiállítást Cegléden Egy csepp India címmel, 1992-ben. Megjelent India akkori nagykövete is, aki szerint képeim megérintették hazája szívét és lelkét. Ezután háromszor is felkeresett, hogy térjek vissza Indiába, végül elfogadtam a meghívást, egy hónapot töltöttem kint.
– Sokan csodálkoztak azon, hogyan lehet országismert, világhírű egy vidéki, ceglédi fotós.
– Illyés Gyula például azt mondta: „De uram, itt Budapesten lenne a helye!” A fővárosi kollégák valóban igyekeztek mellőzni, mert nem tartoztam a brancsba. Mindig ezt mondtam: Cegléd és környéke a táptalaj, amely erőt adott, innen értem el a világsikert.
– Hívtak „világszerte” is.
– Komoly ajánlatot kaptam New Yorkban, Bécsben, másutt is. Ezekre meg azt vallottam: Én megátalkodott magyar vagyok. Hű maradtam hazámhoz, városomhoz, a Csatorna utcához.
– Sokszor beszélgettem már veled, több kiállításodat megnyitottam. „Portrét” készítettem rólad elmémmel, lelkemmel. Azt látom rajtad, benned, amit fotóidon – hiszen a kép képmás is, a kép te magad is vagy – , szóval ellentét a jellemző. Fény, árnyék. Jogosan lehetsz világnak feszülően elégedett, mégis mélabús vagy olykor.
– Fiamék szerető családja vesz körül, aranyérmes világsikereket értem el, de…
– De?
– Még mindig bánt, hogy több városvezető ígérete ellenére nincs (nem lesz…) Cegléden Tóth István galéria. Itt a nagy életmű!… „Csak” világvárosok őrzik fotóimat: New York, Újdelhi, Sidney, Helsinki, Párizs, Hamburg…És ne felejtsd: 92 éves leszek hamarosan.
– Ha az én szavam gyönge is a vigaszhoz, két költői gondolat erősebb. A művésznek „nincskora” (…), oly idős, amennyi a világ” (Radnóti Miklós: Köszöntő) „Vagyok – bolond szó. Voltál és leszesz.” (Madách Imre: Az ember tragédiája, III.szín)
