Másfél éve pedagógiai asszisztens tanulóként a gyakorlatomat ebben az iskolában töltöttem. Életem nagy ajándékának tartom, hogy betekinthettem abba a nehéz és felelősségteljes munkába, amit a tanító nénik a kis nebulókkal végeznek. Azóta teljesen más szemmel nézek a tanítókra. Egyre nehezebb feladat hárul rájuk. Már nem csak a tananyagot kell a gyerekekkel megtanítani. Sokkal fontosabb, hogy a különböző hátterű, családi helyzetű, sokszor többszörös hátránnyal, tanulási nehézségekkel érkező gyerekeket felzárkóztassák. És akkor még nem szóltam azokról, akik mindenféle erkölcsi norma nélküli családból jönnek. Valóban nehéz a feladatuk, de bizton állíthatom – mert a saját szememmel láttam – hogy mindent megtesznek a gyermekekért. Ezért gondolom azt, hogy a szakmai tapasztalat nem kótyavetyélhető el. De ha már ez történt úgy érzem, hogy annyit megérdemelnek ezek a pedagógusok, hogy többek nevében további életükhöz és munkájukhoz sok sikert, kitartást és egészséget kívánjak. Vigasztalja őket az, hogy valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete. És sokszor az új még jobb, még biztatóbb lesz.
Írásomat gondolatébresztésnek szántam. Mást fog jelenteni annak, aki sosem járt ebbe az iskolába és mást annak, aki idejárt. Mást gondol az, akit elküldtek és mást az, aki itt maradt. Mást jelent a fenntartónak is. És mást jelent nekem is. „Végig kell néznem, hogy eltűnik minden, mi valaha lényeges volt…”
A fenti olvasói levéllel megkerestük Rajta László igazgatót, aki az alábbiak szerint reagált rá:
„Kutatnom kell…”
“Ha azt akarom, hogy növekedjen bennem a szeretet, hinnem és éreznem kell, hogy szeretnek engem. Mit kell tehát tennem? Kutatnom kell, hol és hogyan mutatkoztak meg az életemben az Isten irgalmasságának kihatásai, mindenekelőtt a szenvedésem útjait mint az irgalmasság útjait kell kutatnom.” írja Kentenich József. Nehéz a kutatás mindnyájunknak…
Az olvasói levélre reagálva a következőket tartom fontosnak megjegyezni: marad még bőven tapasztalat az iskolában és ennek záloga a számtalan nagyon jó és elhivatott pedagógus kollégám.
Kollégáim nevében is kötelességemnek érzem megvédeni iskolánkat. Sajnos az olvasói levél sorai azt sugallják, hogy az iskolában nem marad a „lényegesből”, pedig marad jócskán.
Nem is magamat szeretném védeni, hanem kollégáimat, hogy higgyék, a nehézségek ellenére is töretlen az iskola hite és ereje. Hite a nevelésben és a keresztény erkölcsökben. Még akkor is, ha van, aki nehezen összeegyeztetőnek tartja az elbocsátást a keresztény értékekkel. Az iskola egyben munkahely is, aminek sajnos vannak száraz gazdasági és munkajogi kérdései, következményei és döntései.
Valóban csak belülről látható, és látjuk mi, hogy milyen erőfeszítések történnek, illetve megtörténtek mindezek elkerülésére. Ez nem vigasztal senkit, de nem erkölcstelen és érzelem mentes kemény döntésekről van szó, hanem nagyon mély emberi történésekről, amit senki sem akart és senki sem akar átélni. Kérem, hogy az ilyen hasonló „gondolatébresztésekkel” nagyon csínján bánjunk. A lényeges eltűnése szerintem nem állja meg a helyét, de az író szabadságát és véleményét tiszteletben tartom.
És még néhány idézet, amit a pont a napokban olvastam, szerintem nem véletlenül, és bárkinek szólhat: “Amikor az élet bizonytalanságai feldúlják belső nyugalmadat, ne feledkezzél meg a legkönnyebb és legbiztosabb útról, ne feledkezz meg Máriáról.” “Igazi művészet a hétköznapok apró örömeiből táplálkozni.” /Kentenich József/
Rajta László igazgató
