Ránéztem, mondtam, hogy persze, így leült mellém. Elkezdte velem megosztani a történetét.
– Budapestről együtt indultunk a családommal Szegedre, együtt vettünk jegyet is, de nekem elintéznivalóm volt Cegléden, ezért leszálltam. Megbeszéltük, hogy majd Szegeden találkozunk, és onnan együtt utazunk tovább. Az előző vonatra kellett volna visszaszállnom, hogy folytassam az utat, de előtte néhány perccel vettem észre, hogy a jegyem a feleségemnél maradt. Felhívtam, ők már Kiskunfélegyházánál tartottak, de leszálltak, hogy ott várjanak meg, így csak addig kell újabb jegyet vennem. Egy százeurós van nálam, a többi pénz és a bankkártya szintén a feleségemnél, viszont a kasszánál így nem tudtam jegyet venni. Elmentem a pénzváltóba, de vasárnap zárva volt. Tudna abban segíteni, hogy vált nekem forintot?
Sajnálkozva hallgattam végig a történetet, de mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert nincs 30ezerforintom. Szomorúan visszanézett rám, majd kétségbeesetten bámult maga elé, hogy akkor most mitévő legyen.
– Tudom, hogy ez hatalmas kérés, de nem tudna kisegíteni arra a kis időre annyi pénzzel, hogy megvegyem a jegyem?
– Ne haragudjon, de nem szívesen adok pénzt egy idegennek. Próbálja meg, hátha más tud pénzt váltani.
– Már próbálkoztam, de túl nagy címlet. Tényleg csak arra a kevés időre kellene kölcsön. Végig együtt maradunk, egymás mellé ülünk, majd telefonon szólok a feleségemnek, hogy melyik vagonba üljenek, és keressenek meg. Ő pedig rögtön visszaadja a kölcsönkért pénzt. Természetesen kicsit többet is a kedvességért cserében, ez a minimum, hogy egy pizzára fussa legalább.
Egyből elvetettem az ötletet, nyilván ha adnék is, akkor sem kérnék vissza többet. Tovább beszélgettünk, ami alatt nagyon megsajnáltam a kisgyerekeit, akik már 1,5 órája várnak rá a kánikulában (azon a hétvégén voltak a 40 fokos melegek, ami még a felnőtt egészséges embert is megviseli). Kérdeztem, hogy miért szállt le Cegléden, miért nem maradtak végig együtt. El kellett hozni egy papírt az itteni házzal kapcsolatban. Felesleges lett volna a gyerekeket is vinni, egyszerűbbnek tűnt, ha a végállomáson várják be egymást, Szegeden. Azt is kérdeztem, hogy biztosan nincs-e nála korábbról megmaradt forint. Egyből kinyitotta az övtáskát, kivett egy barna bőrpénztárcát, kicipzárazta és kinyitva felém tartotta, hogy ennyi az összes, az a néhány aprópénz, ami nála maradt.
Már csak 5 perc volt a vonatig, végignéztem a szomorú tekintetén, és az ápolt külsőn, amiből úgy gondoltam, hogy nem szorul rá, hogy átverjen egy vonatjegy árával, így feltettem a kérdést:
– Mennyi kellene?
– 1450 a jegy.
Kivettem a pénztárcám, nem volt annyim, hogy pontosan tudjak adni 1450-et. Először megfogtam 2 darab ezrest, végül csak egyet vettem ki, és a markomba öntöttem az összes aprót mellé. Így összejött 1200 Ft. Kérdeztem, hogy van-e az ő aprójából még 250? Mondta, hogy igen, így épp elég. Átadtam a pénzt. Akkor ő el is rohan a jegyért, mert mindjárt itt a vonat. Már a lépcsőknél járt, amikor eszembe jutott, hogy igazolványt kérjek addig, amíg ő távol van. Nem szaladtam utána, mert a bőröndöt nem akartam ott hagyni a pad mellett, nehogy valaki elvigye, másképp meg nem értem volna utol. Amikor felért a túloldalon, rám is nézett, és én végig követtem szemmel, amíg a kasszák felé vezető ajtón belépett.
Eltelt 3 perc. “Biztos hosszú a sor”- biztattam magam. Már háromnegyed van. Nem jön. Bámulom az ajtót. Mindig más lép ki rajta, de ő sehol. Meglátom a távolban a vonatot. Nem jön vissza. Most mit csináljak? Felszálljak, vagy maradjak itt, és menjek utána? Úgy döntöttem, hogy felesleges lenne maradni, mert ő már úgyis messze jár, valószínűleg tudja a dolgát, ha ilyen összeszedett történettel és megőrzött nyugalommal képes volt átverni. Felszállnak az emberek, már szól a kalauz, hogy csukják be az ajtókat. Akkor én is felléptem a vonat lépcsőjén, feltettem a bőröndöt, és becsuktam az ajtót. Elindultunk. Ablakból sem láttam, hogy visszajönne, lemaradna. Leültem, és próbáltam feldolgozni, hogy ez tényleg megtörtént velem. 23 évesen, egyetemista létemre át tudott verni valaki…
Elértük Nagykőröst, jön a kalauz, kéri a jegyeket.Megmutatom a bérletem, ellenőrzi, visszaadja.
– Kérdezhetek valamit? – kezdtem bátortalanul.
– Persze – leült a velem szemben lévő ülésre.
– Mennyibe kerül egy felnőtt jegy Ceglédtől Félegyházááig?
– Ha vonaton veszi?
– Nem, ha kasszánál.
– Pótjeggyel vagy helyjeggyel?
– Megkérdezhetném mindkettőt?
– Persze, azonnal nézem.
Kikereste az árakat. Pótjeggyel 1270, helyjeggyel 1850. Mostmár biztos, hogy nem lemaradt a vonatról, hanem szándékában sem állt visszajönni. A kalauz nézte a bánatos arcomat, kérdezte, hogy miért kérdezem? Elmeséltem neki a történetet. Nem hibáztatott a naivságomért, pedig igazán megérdemeltem volna. Együttérző volt, és mondta, hogy ezentúl tudjak róla, hogy a ceglédi kasszánál is lehet euróval fizetni.
Egész nap csak a történtek körül forogtak a gondolataim. A barátnőmön kívül nem mertem elmondani senkinek, mert nagyon szégyelltem, hogy ilyen könnyen átverhető vagyok. Lehetett volna több eszem.Persze utólag könnyű okosnak lenni.
Este jöttem haza Ceglédre. Hazaérés után több óra is eltelt, mire erőt vettem magamon, hogy elmondjama szüleimnek is. Itthon sem hibáztattak, hiába lett volna szerintem jogos a fejmosás.
Másnap munka után bementem az állomás forgalmi irodájába, és megkerestem a biztonsági szolgálatot. Elmeséltem nekik, hogy mi történt. Mondtam, hogy nem szeretnék a rendőrséghez fordulni, mert csekély összegről van szó, amivel ők nem foglalkoznának. Viszont szeretném, ha figyelmeztetnék az utasokat, hogy csaló van az állomáson, és ne dőljenek be neki. Megkérdeztem, hogy nem lehetne-e a biztonsági felvételről kinyomtatni egy arcképet, és kitenni néhány helyre figyelmeztetésként. Tudom a pontos időt és helyet, vasárnap 10.40, 4-es peron, így nem vesz sok időt igénybe, hogy visszakeressük.
Kedvesek voltak, viszont a felvételekhez a főnöküknek van hozzáférése Szolnokon. Így felhívták őt, dióhéjban elmesélték neki a történetet, és, hogy egy fiatal hölgy ebben kéri a segítségét. A telefonból kihallatszott a beszélgetés. A főnökük nagyon ellenséges volt, ilyen apróság miatt nem akarta végigcsinálni az üggyel járó adminisztrációt, jegyzőkönyvet, stb., ezért lerázta a telefon végén lévő kollégát annyival, hogy hívjon hozzám egy rendőrt, és majd ha a rendőrség kéri a felvételt, akkor kiadja. Nagyon elszomorodtam, hogy őt egyáltalán nem izgatja, hogy még sok embert átverhet valaki, és visszaélhet a jóhiszeműségükkel. Amint letették a telefont, megkértem a biztonsági őrt, hogy ne hívjon hozzám rendőrt, mert feleslegesnek tartom. Bevinnének, várakozhatnék 1,5-2 órát, hogy utána felvegyék a jegyzőkönyvet, és a nyomozásra váró ügyek hatalmas kupacát gyarapítsa az én történetem is. Mivel nem tudok se én, se a biztonsági őrök másról, aki hasonlóan járt volna, így biztos vagyok benne, hogy 1200 forint kárért nem fognak nyomozásba kezdeni. Nekem nem is kell vissza a pénz, sőt, hálás vagyok, hogy ennyi volt számomra a tanulópénz, és nem több. Viszont ha arra gondolok, hogy mennyi jó ember fordul meg nap, mint nap az állomáson, köztük családos anyukák, akiknek lenne mit a gyerekekre költeni, vagy egyetem mellett dolgozó fiatalok, akik osztják-szorozzák hónap végén a pénzüket, hogy elég legyen mindenre, akkor nagyon felbosszant a gondolat, hogy őket is képes lehet rászedni ez az “ember” egy jól összerakott történettel, mellé egy meggyőző előadással.
Remélem, néhányan végigolvassák a történetem, és ezzel meg tudom őket védeni egy hasonló átveréstől. Igen, tudom, én voltam a hibás, nem lett volna szabad egy idegennek pénzt adni. Viszont abban a helyzetben nagyon megsajnáltam, és hiába fordult meg a fejemben a csalás gondolata, elhessegettem, mert láttam, hogy nem szorul rá 1200 forintra. 1200 forint, nekem a tanulópénz, neki pedig a becsülete.
(A kép illusztráció – Fotó: Krizsán Ervin)
