Az első
Az óvoda. Az első nap. (Nekem az egyetlen!) A kerítésbe kapaszkodva sírtam. Anyám kívülről szorongatta a kezem. Ő is sírt. Elszakadt a külső anyatestmeleg köldökzsinórja – úgy éreztük.
De végül: otthon rejtőztem az óvó anyaölben.
A második
Az iskola. Sorakozó. Osztály vigyázz. Hátsó pad. Örökölt szamárfüles könyv. A kalamárisból rálöttyent tinta. Mi lesz?!
De végül: szárnyra segítő t a n í t ó k , jó pajtások, az első „cikkek” a faliújságon.
A harmadik
A gimnázium.Gyorsuló szívdobbanás a vasútállomástól a kapuig. A magas sövény mintha rám ijesztene. Nekifeszülés a nagy ajtónak. A falusi magambírása gyengül az aula-templomban.
De végül: tudással és morállal emberesítő magiszterek, imposztor, mégis igyekvő társak, éretté érlelő táplálóanya-fény.
A negyedik
Az egyetem. Egy szál ruhában. „Egy szál” pénzzel. Anyám, apám kórházban. Vaságyas kollégium. Először „távolba szakadva”. Elnyelnek a nagy előadótermek, zúdul rám a tanáradat. Bírom?
De végül: tudományos „csírák” a szemináriumokon, a Szegedi Egyetem című lap „stílfaragó” közössége, bölcsészek-teológusok csillaglátásig dúló focicsatái a Tisza-parti „libalegelőn”.
Az ötödik
A gimnázium. Helyzetem tanár, lelkem diák. Szorongva állok volt tanáraim, immár kollégáim előtt (- hogy jövök én ehhez?!), égetné is a nyelvemet és az arcomat, ha elhagynám a „Tanár Úr” magázást.
De végül: az alma mater, a tápláló anya példájával, szeretetével tanáremberré nevelt.
A hatodik
Az ELTE. A betűszótól is megremegtem. Önhithiánnyal a tudomány templomában? Amit eddig tudtam-tanítottam: halomtető, – hegyet kell megmásznom.
De végül: táguló panoráma, Grétsy-tanszék, diákszemcsillanások az auditorium maximumban, – bár apró – lépés a tudományos közéletbe.
A hetedik
Iskolaélet. Nekem életiskola. Irkám sorslapjain hiányjelek, piros aláhúzások is – tudom pótolni? Hogyan felelek (meg) a Nagy Tanító előtt?
De – még nem – végül: létkedvem szeptemberi nyitánya – füzetek, könyvek kézbe kéredzkedése, szívek friss dobbanása, szemek fényének éneke, remények madárröptű indulása.
Az unokáimé.
