Ma is nehéz erről beszélni, s talán ez az esemény, amelynek hatására nagyon beletudom élni magam mások nehéz sorsába, – akár a menekültekébe is. Én is menekültem édesanyámmal – amikor az oroszok bejöttek, mi is fogadtunk be menekülő, talán zsidó családot. Hihetetlen, hogy mi mindennel kell megküzdeni az életben, de mindig gondolni kell a folytatásra. Édesanyám sokat emlegette, hogy az életnek mennie kell tovább, még akkor is, ha kiesik valaki belőle. Ezt nagyon bölcs gondolatnak tartom ma is.
Miután hármasban maradtunk, nagy küzdelmekkel kellett szembenéznünk. A háborút követően kuláknak kiáltottak ki bennünket, majd parasztszármazásúak „lettünk”. A bátyám a gimnázium elvégzése után a kertészeti főiskolára került. Főként az ő biztatására a gimnázium elvégzését követően beadtam a jelentkezésem az orvosira, illetve a kertészetire is. Az orvosira való bejutásomban Velkey Imre bácsinak is fontos szerepe volt, amelyért a mai napig hálás vagyok. Felvettek a kertészetire is, de úgy döntöttünk, hogy egy kertész elég a családban. Mára tudom, hogy nagyon helyesen döntöttem, hiszen tele ambícióval és kedvvel nekifogtam az orvosi egyetem elvégzésének.
Bátyám ma is a példaképem, a kertészet területén nagyot alkotott, több Nívó-díjat is kapott. Az egész országban, a szakmájában nagy elismerésnek örvendett, olyan szakemberként, akit nem az anyagiak, hanem tudás és foglalkozás iránti elkötelezettség vezérelt. Mindketten megtaláltuk azt a szakmai utat, amelyre szívesen léptünk és szívvel-lélekkel tudunk a mindennapokban ellátni.
– Pályafutása nagy pillanatai?
– Nehéz lenne a sok közül kiemelni, de talán a legutóbbi: a minap nagy öröm ért. Mind a négy szakképesítésemet (sebész, háziorvos, aneszteziológus-intenzív terápiás orvos, foglalkozás egészségügy – a szerk.) elfogadták és 2020-ig újra megkaptam az engedélyeket. 80 évesen ez igazán megtisztelő, amelyet teljes odaadással és alázattal igyekszem is végigvinni.
A nagy pillanatokra visszatérve, talán az, hogy orvos lettem. Erre egész életemben büszke voltam, hiszen azt csinálom, amit szeretek és olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, akik nagyon jó szakemberek és jó munkatársak.
Büszke vagyok arra, hogy a pacemaker programsebészeti vezetője voltam, a központi műtő posztoperatív részlegének felelőse lehettem, az intenzív osztályt én szervezhettem itt Cegléden. A szakmai sikereimet természetesen soha nem egyedül, hanem mindig teamben értük el. Dr. Szabadfalvi András kollégának nagyon sokat köszönhetek, hiszen munkámat, törekvéseimet, ő nagymértékben támogatta, sokat tanultam tőle. Nagyon fontos, hogy az embernek soha nem szabad elbíznia magát. Rengeteg jó szakember van, akiknek tudásából lehet meríteni. Soha nem voltam rest segítséget kérni, én ezt napjainkból hiányolom. Igenis, kérjük ki a másik véleményét és fontoljuk is azt meg! Ez az előrehaladásunkat minden oldalról pozitívan formálja.
– Volt olyan különleges eset szakmai pályafutása alatt, ami valamiért nagyon emlékezetes?
– Sok történetet fel lehetne sorolni, de egyre rendkívül emlékszem. Repülőgéppel utaztunk Spanyolországba, amikor is a gépen rosszul lett egy fiatalember. Rögtön orvost, segítséget kértek. Amikor megvizsgáltam nem lélegzett, már el is kékült. Kiemeltem az állát, ezzel máris kapott levegőt, de reflexe nem volt. Azt láttam, hogy Spanyolországig biztosan nem bírta volna ki, így a leszállást javasoltam és a beteg azonnali kórházba szállítását. A kényszerleszállás akkoriban hat millió forintba került, így kivizsgálás is követte az esetet. A beteg édesapja kiderítette, hogy én egy ceglédi orvos vagyok, felkeresett és persze én is érdeklődtem, hogy a kórházba szállítás után mi lett a fiatalemberrel. Kiderült, hogy kimerítő feladat után gyógyszereket vett be és ráivott. Mély kómába került, de a későbbiekben felépült. A történet röviden ennyi, de nagyon emlékezetes, hiszen olyan döntést kellett meghoznom, amely életet mentett.
-A ceglédi kórház már többször szóba került. Vezetője is volt néhány évig.
-Igen, három évig. Dr. Szabadföldi András elköszönt a kórháztól, amelyet én nagyon sajnáltam. A helyére kellett egy személy, aki kórház sorsát a továbbiakban igazgatja. Nekem ez a feladat eszembe se jutott, viszont egy közvélemény kutatás eredményeként felkérést kaptam, hogy adjam be a pályázatomat az igazgatói posztra. Végül is 1987-ben munkatársaim, családom biztatására jelentkeztem és nyertem.
Kinevezésemmel, – hogy kicsit intrikus legyek, – én nem új autót kértem, hanem hogy a közvetlen munkatársamat én szeretném kiválasztani, illetve az eddigi feladataimat a továbbiakban is hadd lássam el. Így Dr. Elek Attila személyében egy rendkívüli kollégára leltem, és a szakmát továbbvihettem, osztályt vezettem és ügyeltem is. Nem volt egyszerű a feladat, de óriási ambícióval igyekeztem ellátni.
Büszke vagyok arra, hogy az egyetlen kórház volt az országban a ceglédi, amely saját kertészettel bírt. Kiváló primőr áruval láttuk el a kórházat, így az étel minősége rendkívül jó volt, a kedvező árról nem is beszélve. Nagyon sok jó dolgot alkottunk, lelkiismeretesen dolgoztunk. Aztán jött a rendszerváltás, akkor jó néhányan szerettek volna igazgatók lenni. Úgy éreztem, hogy át kell adnom ezt a posztot, hiszen új korszak, legyen új vezető is. A kórháztól való elszakadásom viszont nagyon nehéz volt. Én azt gondoltam, hogy onnan fogok nyugdíjba menni, így voltak hullámvölgyek – ezt nem tagadom. A család és a barátok viszont mellettem álltak, amely minden gondon átsegített.
– Nehéz időszak lehetett három gyermekkel…
– Valóban. De e nélkül nem született volna meg a poliklinika. Amint lehetőség adódott az önállósodásra, vagyis a családi orvoslásra megszületett a Túri Poliklinika, amely szépen lassan fejlődött az évek alatt. Én tudtam a sebészetet, háziorvosi praxist vinni, feleségem pedig a gyógytornát. Szerencsések is voltunk, hiszen amit a nagy intézményben nem lehetett, vagy nehéz volt megoldani, mi megtudtuk tenni – úgymond kicsiként. Nagyon jó szakembereket tudhatunk magunk mögött, amely örömmel és elégedettséggel tölt el. Egy rendkívüli csapattal dolgozunk, amelynek az eredményességében én nagyon hiszek. Talán két eset volt az elmúlt évtizedek alatt, hogy munkatársban csalódnom kellett.
– Rossz döntések, kudarcok?
– Bizonyára, szerintem mindenkinek akad. Talán a leginkább az igazgatói pályafutásom alatt hoztam rossz döntéseket. Nem voltam elég jó emberismerő és többeket megbántottam. A hibáimat felismerve igyekeztem jóvátenni,remélem többé-kevésbé sikerült is. A kudarcokból mindig tanulni lehet és erősödni tőle. Ha nem történtek volna az életemben kudarcok, nem lennék az az ember, aki ma vagyok.
– A beszélgetés alatt többször említette a családot. Meséljen róluk….
– 31évesen nősültem, már szakvizsgával rendelkeztem, hiszen a családomnak a biztos alapot szerettem volna megadni. Gyányi Piroska a feleségem, akivel csodálatos éveket töltöttünk és töltünk is együtt. Három gyermekünk van: Krisztina, József, Judit és 13 unokánk, akikért azt mondom, hogy érdemes élni. Az élet értelmét a család adja, mindig számíthatunk egymásra. Kívánok mindenkinek ilyen biztos hátteret, amely nekem megadatott.
– Tervek a jövőt illetően?
– Azt kívánom, hogy amit létrehoztunk, még sok-sok éven át működjön és a családom, valamint a betegek is szívesen jöjjenek be a klinikára. Legyenek nyitottak, a problémáikat tárják fel, hogy tudásunk legjavát nyújtva segítséget tudjunk adni.
– Csodálatos család, szakmai sikerek, egészség – van erre recept Doktor úr?
– Mértékletesség, biztos családi háttér, odaadás, a szakma szeretete. A jövőt nem lehet kiszámítani, tehát a tévedés is benne van. Nem minden zökkenőmentes az én életemben sem, igyekszem egészségesen étkezni, de egy kis magas vérnyomással, cukorbetegséggel én is bírok, amelyre oda kell figyelni. De megfelelő életmóddal ez hosszú évekig tartható. Soha nem gondoltam, hogy a 80 évet meg fogom érni. Néhány éve Dr. Czeizel Endre gondolatait én is magamévá tettem: amikor felébredek, örülök az új napnak, boldog vagyok, mert élekés igyekszem tartalmasan megélni a mindennapjaimat.
Képek (Fent): Túri József az 1944-ben történt bombatámadás megemlékezésén unokáival (Lent): A polgármester is elsmerte a születésnapját ünneplő Túri József érdemeit. “A kor önmagában nem érdem, de amit dr. Túri József letett Cegléd asztalára, mind a gyógyításban, mind a közéletben, az mindenképpen az.”
