Egyik alkalommal a „százforintos szektorban” fakó dohánybarna könyvecskék tucatja kellette magát az asztal túlsó oldalán: az Olcsó Könyvtár-sorozat majd’ hatvan éves kötetei. Bennfentesként belülre sirültem[1], akár testemmel fedezni mások elől az egyszerű kötésű régiségeket, és immár birtokló nyugalommal foghattam hozzá a válogatáshoz. Úgy emeltem le sorban minden könyvet a kupacról, mint a szenvedélyes zsugás a talonban következő kártyalapot, a piros hetesre várva!
Mikszáth: Szent Péter esernyője… Turgenyev: Apák és fiúk… és nini – Swifttől a Gulliver utazásai! Igaz, csak a második rész, durva kartonborítóján a világjáróval társalgó pejkó, egy „nyihaha” képe. Éppen az a könyv, ami annak idején olyan furcsamód eltűnt – vagyis amit megtaláltam ugyan, csak…
Korom Ferikéék öreg házából leginkább az alacsony épület hosszát egyben végigérő mestergerendára emlékszem, meg arra az idegesítő körülményre, hogy csak akkor tudtunk jóízűen belefeledkezni a játékba, ha a körülöttünk settenkedő karvalytekintetű nagyapót az ördög (vagyis valamilyen tennivaló) hátravitte a jószágudvarba. Lehet, hogy pusztázó zsandár volt ifjúkorában a szikár vénember, mert úgy figyelt közelről, szinte fölénk hajolva, mintha csupán az ébersége akadályozna meg minket egy tudj’ isten, mekkora gazság elkövetésében! Ettől aztán lassacskán elhalkult képzeletünkben az Orion űrhajó búgó-süvítő hangja, a Tenkes kapitánya is abbahagyta a császári ezredes fakard általi fához-tűzdelését, és szégyellősen elmakogott „Csklom” után kedveszegetten szétszéledt a gyerekhad.
Szedelőzködés közben láttam meg a sublót sarkán hagyott könyvet, címlapján a törpék apró hajóját vontató, vándorköpönyeges Gulliverrel. Korom Ferike a magyar irodalom tárgykörben igencsak alulról célozgatta az elégségest, így érthetően könnyű szívvel bólintott, amikor kölcsönkértem a számára értéktelen kiadványt. Kifelé menet, a verandán járva még hallottam az apó dünnyögését: – Ezök a kódisok mög apránkint elkérögetnek mindönt!
Délutáni libalegeltetések idején egy hét alatt kiolvasván a könyvet, rájöttem, hogy ez a történetnek csak az első része: lennie kell folytatásának is! Vasárnap délelőtt megint elkéredzkedtem Koromékhoz, visszavinni a könyvet, és elkérni a második részt. Ferike átkutatta a sublótfiókokat, a katonaláda mélyét, még a búboskemence kontyát is körbetapogatta a padkáról pipískedve[2], de sehol sem találta. Várakozás közben a hasam hangos mortyogással jelezte, hogy a Vári néni fájáról zsákmányolt, alig zsendülő szilva odabent háborúságba esett a ráivott langyos tejjel, és egyre erősödő csikarás késztetett a külső udvar sarkában álló, sárgára meszelt építmény felkeresésére…
Tekercses toalettpapír, faluhelyen? Hová gondolsz! Népszava, Hírlap, régi adópapírok tenyérnyi cikkekre vágva – vagy csak úgy, tépve… Ez volt helyette, a deszkára dobva. Hanem Koromék klozetjében ennél urasabb volt a helyzet! A felszabdalt újságpapír fogytán, tartaléknak odakerült egy kisalakú könyv. Bizony, jól sejtetted: a Gulliver folytatása!
Mitévő legyek? Nem üldögélhetek itt naphosszat, míg elolvasom – ha pedig elviszem, a gyanakvó vénség úgyis az én rovásomra könyveli a hiányt. Hirtelen kitűnő ötletem támadt! Gyorsan átfutottam az első fejezetet, és a vándoros-pejlovas címlappal együtt letépve, ott hagytam álcázásul, a háziak sokáig szunnyadó szükségleteiben reménykedve. A megcsonkított könyvet mackónadrágom korcába csúsztattam, aztán valami otthoni kötelességemre hivatkozva – inóc! – futottam hazafelé…
A padlásajtó küszöbén kuporogtam, talpamat a legfelső létrafokon megtámasztva. Néha felszóltak: – Mit csinálsz, Janika?
– Olvasok. – válaszoltam olyankor, fel sem emelve a sorokon futkosó tekintetem; és ez minálunk annyira természetes foglalatosság volt, hogy nem ütközött meg rajta senki. Egy ültömben végére jártam Gulliver kalandos utazásának. Hanem most jött a neheze: visszajuttatni a könyvet végső metamorfózisának színhelyére!
Otthonról könnyen elszabadultam, Koromékhoz érve pedig azt találtam ki, hogy a tehéncsorda érkezéséig segítek Ferikének a számtanlecke megoldásában. Azonban amikor magunkra maradtunk, hétrét görnyedve a hasamhoz kaptam, és sóhajtozva oldalaztam a külső udvar felé.
– Mán megint? – kérdezte részvéttel Ferike.
– Éretlen még a szilva! – nyögtem, és a megindokolt szorultság jogán megint helyet foglaltam a penetráns levegőjű házikóban. A könyvet újra egybeszerkesztve még arra is maradt időm, hogy a délelőtt felületesen elolvasott fejezetben pontosítsak egy-két részletet…
– Mán megint?! – zsörtölődött fennhangon az öreg az istálló sarkánál. – Ez a büdös kölök tisztára ideszokott nagydógára, oszt’ elhasznájja a’ zösszes papírt!
*
Munkatársamtól pénteken kaptam kölcsön egy regényt, és hétfőn reggel az irodájában első dolgom volt, hogy visszaadjam neki. Igazán jó könyv volt!
– Mégsem tetszett, ugye? – vette a kezébe csalódottan. Megnyugtattam, hogy nagyon is; élvezettel faltam az utolsó betűig!
– EZT? – rázta felém hitetlenkedve a bakarasznyi vastag, apró betűs fóliánst. – Képtelenség kiolvasni ennyi idő alatt!
– Márpedig nekem sikerült, elhiheted: gyorsolvasó vagyok kölyökkorom óta! De ne kérdezd, hogy miképpen sajátítottam el ezt a tudományt – ma már az a „stúdiómódszer” nem létezik…
[1] sirül: sietve kanyarodik, perdül
[2] ágaskodva
