– Tehát te nem karnagy, hanem „léleknagy” elnevezést érdemelsz. De térjünk vissza az égből a földre, a jelenből a múltba. A Lédeczi névhez történelmi és művészi események és értékek fűződnek.
– Dédapám, Lédeczi Sámuel 1848-as honvéd volt. 1908-ban halt meg. Ám hiába a több mint száz év, az ő alakját ma is láthatjuk: ő ugyanis a Szabadság téri Kossuth-szobor térdelő mellékalakja, 74 éves volt, amikor megmintázta Horvai János szobrászművész. Amikor Ceglédre kerültünk, az első utunk hozzá vezetett; apám engem és hároméves Csilla húgomat kézen fogva a szobor elé kísért és ezt mondta: „Ő a ti dédapátok, legyetek büszkék rá”. Én folytattam a hagyományt unokáimmal: az elsős bizonyítványukat megmutattuk a szépapának. Lédeczi Sándor asztalosmesterséget tanult, majd zongorakészítést a híres Blüthner gyárban, azután Londonban, Lipcsében, Pesten nyitott műhelyt. Erkel Ferenc, a Zeneakadémia igazgatója tőle rendelt zongorákat, az egyiken Liszt Ferenc tanított. Édesapám, Lédeczi Béla kántortanító volt Csurgón, majd Kenderesen. Itt házasodott össze nagy szerelemben édesanyámmal. Hatéves koromig – Ceglédre kerülésünkig – éltünk az akkor még kis faluban.
– Nem „szokásos” gyerekként éltél.
– Nem babáztam, inkább beszöktem apám óráira, és a nagyokkal együtt tanultam meg írni, olvasni. Sőt, állítólag hamarabb kezdtem el énekelni, mint beszélni.
– Mikor lobbant szerelemmé a zene?
– Hatéves koromban. A zeneiskolában zongorázni tanultam, imádtam ezt, az iskola második otthonom lett. Hetedikes koromban kezdtem el csellózni.
– Miért „szerettél át” erre a hangszerre?
– Mert ez „emberlényű”, úgy szól, ahogyan énekelünk. Természetes lágyság jellemzi. Az énekkar azért „hangzik” így, mert leutánozza a cselló hangját.
– Hogyan segítette Debrecen művészi kibontakozásodat?
– A zeneművészeti főiskola gordonka-szolfézs szakán tanultam. Bekerültem az ország leghíresebb kórusába, a Kodály-kórusba, amelynek vezetője Gulyás György, az én nagy tanítóm volt. Ő faluról falura járva felkutatta a tehetséges gyerekeket, és Békéstarhoson megalakította híres énekiskoláját. Ide járt például Béres Károly (majdani igazgató), Szokolai Sándor (zeneszerző), Csukás István (író). Mindmáig őrzöm a kórus varázslatos hangzását, azt a zenei csodát, amelyet igyekszem újra és újra elővarázsolni lányaimmal, s ezt tettem a zeneiskolai szép években, igazgatóhelyettesként is tanítványaimmal, akik közül heten kerültek zenei, művészi pályára.
– Így érkeztünk el pályád fortissimójához, a leánykarhoz. E lap összes betűhelye kevés lenne a csodálatos sikercsúcsok bemutatásához (270 oldalas, tartalmas és szép könyv is jelent meg „50 éves a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium Leánykara” címmel, Borsos Hedvig szerkesztésében), most csak válogathatunk az eredményekből, fájó hiányérzettel.
– 1980-ban vettem át a kórust Béres Károlytól. Akkor azt hittem, hogy már azonnal úgy fogunk énekelni, mint a Kodály-kórus. Kell a felemelő cél, én ezért keményen küzdök, s partnerre találtam a lányokban. Csak a szoros összhang adhat olyan varázsos erőt, amely a közösséget magával ragadó szerepléseket hozhat. Módszertani elvem az is, hogy egyetlen próbát sem szabad befejezni sikerélmény, dicséret nélkül. A lányok mindig jókedvűen, dalolva mennek haza. Imádunk énekelni! (Édesapám mondta egykoron: „Nincs szebb dolog a világon, mint énekelni.”) Legelső versenyünktől kezdve mindig díjjal érkeztünk haza. Nehéz kiemelni néhányat. Azt tudni kell, hogy mi „mezei” gimnazisták vagyunk, azaz nem zenei tagozatosok vagy zeneművészeti főiskolások a lányok. Úgy is néznek ránk, mint csodabogarakra. Világjárók vagyunk: Wales, Kanada, Spanyolország, Olaszország, Anglia, Svájc, Hollandia, Belgium, Görögország, Norvégia, Lengyelország szerepléseink színhelye; húsz éve lépünk fel minden március 15-én Csíkszeredában; 54 díjat nyertünk. 1995: L’langollen (Wales), megnyertük a női kari kategóriát. A feldíszített városházán Kárteszi István polgármester és transzparensekkel éljenző tömeg fogadott minket. 2000: Linz (Ausztria), az I. Kórusolimpián bajnokok lettünk. Az elmúlt évben ünnepelte a kórus fennállásának 50. évfordulóját. „Hát ilyen nincs! Hogy egy kórushangversenyre megteljen a sportcsarnok! Ilyen nincs máshol a világon, csak Cegléden!” – lelkendezett Wolf Péter zeneszerző. Legnagyobb pedagógiai sikerem a gimnáziumban negyven éve elindított Éneklő osztályok versenye. Ebben minden tanár és diák részt vesz.
– Egyéni díjaid?
– A legnagyobb zenei kitüntetés a Liszt Ferenc-díj, nagyon megtisztelő Az év embere cím, a Gubody-díj, miként a Cegléd Díszpolgára és a Czigle-lánc elismerés.
– Irányítod a Kardos Pál Pedagógus Énekkart is.
– Nagyon szép perceket szerzünk a hallgatóságnak a különböző rendezvényeken, koncerteken. Sok örömet ad a közös munka mindannyiunknak.
– Mennyire fogadod meg Gulyás György intelmét? Ezt: „Nem kell az abszolút tökéletesre törekedni, de legyenek tökéletes pillanatok.”
– Még sok „tökéletes pillanatot” szeretnék elérni…
– Ily’ sok erőd van?
– Ezt a munkát csak segítő családdal lehet(ett) elérni: édesapám irányításával, édesanyám áldozatvállalásával, férjem biztató és büszke támogatásával. Sajnos, ő hirtelen meghalt, azóta egyedül élek. Gyógyír számomra a munka és persze a „követő” családom: Laci fiam, aki repülőmérnök, menyem, Bónácz Judit zenetanár. Három unokám van: Dani orvostanhallgató, a gimnazista és ütőhangszeres Marci és tízéves Berci, aki nagyon szépen énekel és – boldogságomra – csellózik. Ők a minden! Így teljes az életem – Liszt Ferenc gondolatával: „A zene lelkem lélegzetvétele, s egyszersmind imádságom és munkám.”