– Az udvari bolond, a bohóc a legnagyobb hatalmú volt még a királyok udvarában is, mert ő őszinte lehetett, görbetükröt tartott a világ elé. Maga is ezt teszi a cikkeivel. De miért lett kőműves?
– A szüleink becsületre, munkára neveltek minket, mindannyiunknak szakmát adtak. Én az iskoláim 1968-ban végeztem el, kőművesként. Először a tanárom mezőgazdasági technikumba ajánlott, de elmentem egy építkezés mellett és megláttam, amint rakják a válaszfalat. Megtetszett, ahogy nő a fal, így lettem kőműves. 1971-ig katona voltam, majd 1972-ben váltottam ki az ipart. Vettem egy kalapot és elmentem egy helyre munkát vállalni. A házból kijövet a gazda felesége azt mondta az urának, csak nem ezzel a gyerekkel akarod csináltatni a munkát. Végül az asszony győzött, nem én kaptam a munkát. Ha ezt előre tudom, nemcsak kalapot veszek, de mesterséges ráncokat is.
Visszatérve: napi 8 óra helyett 12-14 órákat dolgoztam, így – kiszámoltam itt a papír! – a 43 éven felül pluszban még 23 évet. Soha nem volt cégtáblám, de munkám mindig volt, mert szájról szájra adták az emberek a megbízhatóságom jóhírét. Az életem a szeretet építéséről szólt: a házakat, a családomat is szeretettel építettem fel.
– Apropó, térjünk rá a családra…
– 1975-ben házasodtunk össze Tóth Ilonával, négy éves házasok voltunk, mikor beköltöztünk a Budai úti házunkba, ahová aztán három gyermekünk született. A házat szombat-vasárnap és ünnepnapokon építettem, volt olyan karácsonyunk, hogy a fürdőszoba és a konyha csempéjéből tettünk egyet-egyet a fenyőfa alá, de nagyon örültünk neki. Soha nem esett nehezünkre, hogy dolgozzunk és a gyerekeket neveljük, tettük a dolgunk. A fiúnk most 36, az ikerlányaink a napokban voltak 30 évesek.
– A munka?
– A házakról és munkáról tudok mesélni, de a Riviéráról nem, mert ott nem voltam. Sokszor mondják lesajnálóan a kőművesekre, hogy kőművesnek nem kell ész. No, ezt én továbbfejlesztettem azzal, „mert már van neki”. Ahogy a feleségemmel együtt vagyunk több mint 40 éve a házasságban, úgy Balázs Jani komámmal meg a munkában. Több tucat házat építettünk Cegléden. Vannak különböző múzeumok itt is, ahol ki vannak állítva a díjak, érmek, emlékek. Nekem a város egész területe a múzeumom, mindegyik ház egy érme – madártávlatból. A fiataloknak azt üzenem, hogy a szakmát szeretni kell, mert amit délelőtt nem csináltam meg, azt délután már nem tudom. Ez nemcsak egy napra, de az életre is vonatkozik. Nincs hát mit sopánkodni, azt kell csinálni szorgalmasan, amire lehetőségünk van és persze hozzáigazodni az élethez. Legyenek a fiatalok törekvőek és a nehezen megkeresett pénzt ne szeszre költsék. Sajnos, igaz az a vélekedés a kőművesekről, hogy részegesek. Alig van osztálytársam, aki még él. Én most már, hogy nyugdíjba vonultam többet ihatok, mint régen. Akkor 30 év alatt ittam meg fél liter pálinkát, most már egy év alatt.
– Miért kezdett írni a Ceglédi Panorámában?
– Mindig tetszett nekem ez a kis újság, aztán vagy két éve megláttam barátaimat az úton és lefényképeztem őket. Az volt az első kis írásom: A pajesz, a kopasz meg a bajusz. Az is hozzájárult a sikerhez, hogy ti elfogadtátok, amit írok, segítetek megfogalmazni, nem mondtátok, hogy mit akar itt ez a kőműves! Az igaz ember nemcsak a magáé, hanem másoké is. Ezt az alapelvet élem. A témák megtalálnak, a történeteim sem kitalált dolgok, hanem ami velünk történik, sokszor maguktól jönnek az események. Az írás, a gondolat és a szó fényképe. Ugye, milyen jó mondat?
– Nagyon jó, és mitől ilyen vidám mindig?
– Apámtól tanultam, hogy az egész életnek az a lényege, hogy minél több élményt gyűjtsünk össze. A bohócot lenézik, hogy csak egy nevettető, pedig az egész életet pozitívan kell szemlélni és aszerint élni.
– A művészi véna máshol is kiütközik az életében, a mozaikokra gondolok…
– Igen, amikor nyugdíjba mentem 2010-ben…
– Nyugdíjba? Hát ez magát ismerve nagyon vicces, mert mindig csak dolgozni látom…
– Igen, szóval, hasznos időtöltéseket kerestünk a feleségemmel. Van három telkünk, ahonnan sok finom falatot tudunk hazahozni, borászkodom, főzetek pálinkát – mégpedig ceglédi faeperből és betonból öntött állatszobrokat készítek mozaikborítással, amit kertekbe lehet kitenni – magam és barátaim örömére. 2007-ben készítettem el „Cegléd tojását”, le is tettem a belvárosba, de elszállították onnan azzal, hogy nem illik oda városképileg. Utána még sokáig megállítottak a szülők, hogy hol van, mert a gyerekek azon tanulták a színeket.
– Nem baj, lefogadom, hogy hamarosan lesz egy újabb ötlete. Milyen tervei vannak még?
– A lányommal beszéltünk a napokban a bakancslistáról… Persze, butaság, mert úgyse teljesülhet minden, csak amit ad az élet. De egyszer jó lenne a Dunán hajókázni Bécsig. A második meg, hogy szeretem nézni Borbás Marcsi főzős műsorát, amiben vendégeket hív. Én is szívesen elmennék, hátha egy ilyen prolit is, mint én elvinne és ehetnék egy jót. Félretéve a viccet, sokszor láttam, hogy az embereket életük alkonyán meginterjúvolják. 65-66 évemre, ha visszagondolok szépen és szeretettel telt el, ha bekövetkezik a pillanat, amikor már nem leszek, akkor azt üzenem, hogy szerettem az egész életet. Hagyjanak csak 50 évig pihenni, aztán folytatom, amit a Teremtő rámrótt. Sokszor elfáradtam az évek alatt és volt, hogy a Teremtő Istent letegeztem, amikor este elnyúltam az ágyamban: „De jó, hogy kitaláltad az éjszakát, mert egyébként sose tudnánk megpihenni.”
Képaláírás:
A képen keresztlányom esküvőjén 2015. augusztusában. Emelem poharam, mindenki egészségére!
Krizsán Anett
