– Mikor lettél hivatásos zenész?
– Korán, 18 éves koromban, az Országos Szórakoztatózenei Központban szerzett működési engedéllyel. Egy négytagú zenekarban zongoráztam. Az első munkahelyem Berekfürdőn, a Strand étteremben volt. A legendás 70-es években kerültem Ceglédre.
– Miért jellemzed ezt az időszakot a „legendás” jelzővel?
– Mert sok szórakozóhely működött a városban, és pezsgett a zenei élet. Méghozzá élő zene szólt! Cigányzene, tánczene, jazz… Sorolom a vendéglátókat: Csirke bár (itt játszottam, a Bem iskolával szembeni épület pincéjében), a vasútállomás híres restije, a Kossuth, a Magyar, a Szövetkezet éttermek, a Vigadó, a Zöld Hordó, a Berda kocsma, a Délibáb cukrászda, az ún. citromház alatti presszó. Hol vannak ezek?! A patinás Kossuth étterem ma már szinte csak „kifőzde”… Elsorvadt a városban a társasági élet, mindenkit „rabságban tart” a televízió, az internet. (E régi helyeken még hétköznap esténként is telt ház volt.) A Csirke műsoros esteket kínált, zongorakísérője lehettem például Harangozó Terinek, Bangó Margitnak, Madarász Katinak, Béres Ferencnek, Horváth Istvánnak.
– Hogyan indult a külföldi „vendéglátózás”?
– Először előadóművészi vizsgát kellett tenni – ez nagyon szigorú volt –, majd politikai oktatásban részesültünk (1981!), amelyben kioktattak arra, hogyan kell a „kapitalizmusban” viselkednie a „szocialista embertípusnak”. Ezután kezdte meg 2005-ig tartó európai útját a Tánczos Trió: a feleségem, Györgyi nagyon szépen énekelt és képzett basszusgitáros; három dobos váltotta egymást az évek múlásával: Csizmás Miklós, Viczián István (szaxofonozott is) és Tigi András.
– Melyek voltak a legfontosabb külföldi szerződések?
– Először Münchenben játszottunk, majd a Kiel és Oslo között közlekedő hajón. (Itt a zene hullámain kívül a tengeré is nagy hatással volt rám…) Norvégiába többször is visszatértünk, s máig őrzünk néhány szép emléket. Egyszer, amikor a norvég király hoteljában zenéltünk, belépett Diana Ross, a híres amerikai énekesnő, Michael Jackson felfedezője és későbbi jó barátja, s megkért, játsszunk neki egész este. Györgyi ma is őrzi a kottára írt köszönetét: „Thankyouforthebeautifulmusic!” A másik sztori: olyan szállodában játszottunk, ahol NATO-találkozó volt. Hazafelé elakadt az autónk, s a szép egyenruhás NATO-tisztek kijöttek és megtolták a kocsit. Az északi ország után teljesült a nagy álmunk: Svájcba szerződtünk. Azért lettünk itt is népszerűek, mert meg tudtunk felelni a különböző lokálok más-más zenei igényeinek. A francia területen francia számokat, a németen német dalokat, az olasz-svájcin olasz melódiákat kellett játszanunk. Ezt csak úgy tudtuk megtenni, hogy folytonosan tanultunk. Erényünk a trió „lélegzetvétel-egysége”, harmóniája, a jó hangszerelés és a többszólamúság. (Nem volt könnyű – de sikeres – egy női hanggal ABBA-tjátszani …) Közben át-átlátogattunk Németországba, Hollandiába. Szabály volt azonban, hogy a külföldi szereplések között haza is kellett térnünk, „emelni a szocialista vendéglátás színvonalát”. Kedves emlék ebből az időszakból a nyári fellépés a siófoki Maxim Varietében. Csatlakozott hozzánk két híres zenész: Ullmann Ottó basszusgitáros és Csepregi Gyula jazz- szaxofonos. A Balaton egyetlen nemzetközi műsorát mi adtuk: külföldi énekeseket, táncosokat, artistákat, bűvészeket is kísértünk.
– Miért következett a Trió fináléja 2005 decemberében?
– Így terveztük előre. De már 2000 után is csökkentettük a szereplések számát. Fárasztó volt a folytonos tanulás, a hosszú utak a nehéz felszereléssel szintén megviseltek bennünket. Dél-Szicíliába kétszer is elmentünk, ez oda-vissza tízezer kilométer. Az utolsó nagy sikert Kölnben éltük át:két egymás utáni évben a mi zenénkre indult el a híres karnevál.
– Bizonyára sokszor feltették nektek a kérdést: Miért nem maradtatok végleg kinn?
– Meg sem fordult a fejünkben. Akármilyen jól is lehet élni más országokban, de mindig éreztük az idegennek „kijáró” távolságtartást. Otthon az, ahol barátok vannak, nincs annál „magyarabb’ öröm, mint amikor végigmegyek a ceglédi utcákon és átköszönnek: „Szia Tibor!”
– A zene nyelvén kérdezem: szólóban élsz?
– Igen, egyedül. Ez a vándor zenészlét következménye. Egy átlagos házaspár ugyanis naponta – a nyolc óra alváson kívül – négy órát tölt együtt, a többi óra a külön munkahelyen, egyéni elfoglaltsággal telik. Mi naponta tizenhat órát dolgoztunk együtt, éjjel-nappal összezárva külföldön, harminc éven keresztül. Ez négyszer annyi „házasság”. Megviseli mindkét felet.
– Mivel telnek a napjaid?
– Munkamániás vagyok. Folyton tanulni kell. A városi honlapot készítem tizenkét éve. Az informatika szinte óráról órára fejlődik. S a lelkemben is megszólaló új dallamok is szolgálatra hívnak.
*
A szózenét zeneszó is kísérte: először Tánczos Tibor kellemes zongorajátéka szórakoztatta a vendégeket, majd felvételről „mutatkozott be” a Tánczos Trió kitűnően szóló korabeli slágerekkel, a színpadon aratott szép sikert Nagy Krisztina kiváló éneklésével, s meglepetésként lépett fel a remek trió: Tánczos Tibor, dr. Lénárd Béla és Kármán Sándor.
(A beszélgetés szerkesztett változata.)
Koltói Ádám
