A könyvben szereplő, történelmi nagyságokról szóló történeteket, leírásokat örömmel olvastam (róluk tanítottam is annak idején), de ezúttal külön mondanivalóm nincs velük kapcsolatosan. Dózsa György, Kossuth Lajos (meg Ferenc a fia), Földváry Károly, Noszlopy Gáspár minden tiszteletemet kiérdemelte, de ennél többet az olvasóra tiszteletlenség lenne rátukmálnom. A ceglédi iskolák névadójaként egyik-másik személyről persze szólhatnék, de kivételt csak egy esetben teszek, mert részt vehettem annak idején a Várkonyi István Általános Iskola névadó ünnepségén, amelynek igazgatóját, Dankowszky Sándornét, egyik tanárát Tyukodi Istvánt még szülőföldemről, Békésről közelről ismerhettem. De erre majd visszatérek a tanárról szóló epizódban.
Hogy milyen sorrendben elevenítem meg élményeimet velük kapcsolatosan, azt jobbára eldönti a kötetben található lista.
Bevallom őszintén, Hidvégi Lajossal talán ha kétszer találkoztam. Úgy szólván kapcsolatunk nem volt több egy-egy kézfogásnál. Én persze sokat hallottam róla ceglédi látogatásaim alkalmával, tudtam róla, hogy számos helytörténeti cikke, tanulmánya jelent meg folyóiratokban, közöttük a Honismeretben. Pest megyében jól ismert helytörténész hírében állt.
Elmondhatom viszont, hogy Oláh Istvánnal munkakapcsolatom is volt. A hetvenes években látogattam a kis iskolákat, melyeknek ő volt az igazgatója. Valamiféle nosztalgia vett erőt rajtam, mert vagy jó tíz évvel ezelőtt magam is tanítottam tanyai iskolában. Kiderült, hogy az igazgató is tanyai tanítóként kezdte annak idején. Jó három évtizeden keresztül ez az életforma tette ki napjait, heteit. Az oktatás-nevelés gondjain kívül az élet igenléséről, annak értékeiről is hasonlóan gondolkodtunk. Sőt, az is kiderült, kedveljük a nótát, a vidám csárdásokat – a baráti társaság keretein belül.
Pataki Ferenc nekem mindig Feri bácsi volt és maradt. Kezdő szakfelügyelő koromban kollégaként a legtöbb segítséget tőle kaptam. Szeretni és tisztelni kell a tanárokat, csak ezután következik a szakma. Számos alkalommal hallgattam előadásait az Országos Pedagógiai Intézetben (a mai Fasori Gimnáziumban), amikor a munkaközösség-vezetőknek beszélt a történelemtanítás gyakorlatáról, módszereiről. Nagy derültséget váltott ki a hallgatóságból, amikor szakfelügyelői tapasztalataiból arra tért ki, hogy egy fiatal tanár nem készülve az órára azzal akarta megúszni a kellemetlenségeket, hogy számonkérő órát rögtönzött, mintegy a gyerekekre terhelve a látogatás súlyát. Mivel ők sem számítottak a szakfelügyelőre, az óra végére 11 elégtelen született! A felügyelő az óraelemzést így kezdte: – Na, fiatal barátom, ezen az órán te kiosztottál tizenegy egyest, de ebből a tizenegyből tíz a tied!
Feri bácsi is egyike volt azon tanároknak, akik megszállottjai voltak a helytörténeti kutatásoknak, relikviák gyűjtésének. Számos tanulmánya nyert díjat a megyei vagy az országos pályázatokon. Numizmatikai gyűjteményét mi is megcsodáltuk. Sőt, amikor később Érden volt kiállítása, engem kért fel e program megnyitására. A látogatók kézbe vehették a Kossuth-bankót, de Dózsa György üvegpénzérméjét is. Később örömmel nyugtáztam annak hírét, hogy élete vége felé a város díszpolgári címét is kiérdemelte.
Békésen születtem. Itt jártam iskolába. Itt érettségiztem a Szegedi Kis István Gimnáziumban. Gondolom, Cegléden, Ráckevén vagy Mezőtúron ez a név nem okoz nagy fejtörést az átlagműveltségűek körében. A Duna–Tisza-mellék reformátora a 16. század derekán számos alföldi településen alapított iskolát, szervező munkájával, tanításaival támogatott református gyülekezeteket. A 460 éve szülőföldemen alapított iskolája ma is működik. Mivel Békésen a legnagyobb templom a református, a maga 63 méteres tornyával. Amikor vonaton jöttem haza a fővárosból, Mezőberényt elhagyva már kitűnt karcsú alakjával. Amikor más településeken jártam, mindig kerestem a kakast, a gömböt az ottani tornyokon. A ceglédi nagytemplomra is rácsodálkoztam annak idején, s azóta is. Tudom, hogy csak a debreceni nagyobb ezeknél.
Nem tudom, csak feltételezem, hogy a békési nagytemplom harangja búcsúztatta Tyukodi István ceglédi tanárt, akit 85 évesen bekövetkezett halálakor végakarata szerint Békésen temettek el. Fiatal tanárként idősebb kollégájával 1954 nyarán gyerekeket nyaraltattak a Bükkben, s engem kértek ifi vezetőnek az egyik őrs mellé. Két hetet sátoroztam a tanárokkal. Rengeteget tanultam a két férfi tanártól. Tyukodi Pista lebilincselően tudott mesélni. Volt benne valami vagányság, valami csibészes összekacsintás. A Várkonyi Iskolába mindig szívesen mentem, már csak az igazgatójával, a békési Baricsa Rózsával, illetve Tyukodi Pistával való találkozás reményében is. Tartottam én szakmai továbbképzést, nyári tanfolyamot is ebben az intézményben. De azért legmotiváltabb akkor voltam, amikor a Kossuth Gimnáziumban voltam előadó, amelyen Pista is jelen volt. Jól esett összekacsintani vele, mert éreztem, nem hozok szégyent a békésiekre. Gyakran voltam szállóvendége a Dózsa Kollégiumnak is.
Végül még két személyről szólnék, akiket ugyan személyesen nem ismertem, de szerzeményeiket nagyon kedvelem. A két nótaszerző Simonffy Kálmán és Szerdahelyi János. A kötődést a nevezett szerzők és közöttem a magyar-nóta képezi. Nyugdíjas koromban nekiálltam az általam kedvelt nótaszövegek kötetbe szerkesztésének. Öt könyvem jelent meg tíz év alatt. Volt közöttük olyan is (Minden napra egy nóta), amely a kiadó jóvoltából hét utánnyomást is megélt. Miközben a nótaszövegeket keresgéltem, automatikusan nótakutatóvá avanzsáltam. Így kerültek látómezőmbe a fenti szerzők is.
Simonffy Kálmán a 19. század második felében élt és dolgozott. Volt főjegyző Cegléden, országgyűlési képviselő Esztergomban. A zenével kezdetektől fogva foglalkozott jobbára műkedvelőként. Már Cegléden dalárdát szervezett, gitározott olykor a Vadember fogadóban, zenei ösztöndíjak kiírásával, sőt, országos hangversenykörúttal segítette a fiatalok fejlődését. Még a Zeneakadémia létrejöttében is tevékeny szerepe lett. Kezdetben nagy költőink: Vörösmarty, Arany, Petőfi verseit zenésítette meg. Most hogy néhány dalának címét próbálom leírni, dúdolás nélkül nem megy a sorolásuk. Eresz alatt fészkel a fecske, Hegedülnek, szépen muzsikálnak, Ez az én szeretőm, Ha meghalok, csillag leszek. Ám ezeknél is jobban eltalál egyik andalgója, a Szomorú fűzága hajlik a virágra kezdetű.
Szerdahelyi János a 20. század első kétharmadában élt, alkotott. Bár Abonyban született, de Cegléden érettségizett. 9 évesen már hegedült. Amikor Debrecenben egyetemi hallható volt, gyakran muzsikált a mozikban. Egy időben tanár és szakfelügyelő volt Cegléden. A nótaszövegírók között egyik legnagyobb kedvencem, a monori születésű Heródek Sándorné volt, akinek sok versét éppen Szerdahelyi János öltöztetett dallamruhába. Rózsa, rózsa, sárga rózsa, Rózsák, gyöngyvirágok, Szegletes udvar, deszka kerítés, Három kislány ül a padon alkotja csárdásait. A Könnyek nélkül élni könnyebb című nóta egészen az ő alkotása. De közismert a Várjatok még őszirózsák kezdetű hallgató. Sok férjnek szól közel a szívéhez a Te vagy nékem az az asszony kezdetű vallomás.
Mivel is zárhatnám gondolataimat stílusosabban, mint annak kijelentésével, hogy Szabó Alfréd ezzel a kötetével nekem is segített rácsodálkozni arra a tényre, hogy ez a nekem is kedves alföldi város mennyire gazdag volt a történelem és a kultúrtörténet minden ágában. Adja Isten, hogy ez a folyamat sosem szakadjon meg ezen a vidéken!
Gulyás Sándor nyugdíjas pedagógus
