– Mit jelent ez a gyakorlatban?
- ME: A diákok a játékok és drámafeladatok során megismerik saját gondolkodásmódjukat, érzéseiket; találkoznak hasonló vagy eltérő véleményekkel; vitázhatnak és megvédhetik, vagy éppen szabadon megváltoztathatják álláspontjukat. Nyíltan kifejezhetik várakozásukat és élményeiket egy adott feladattal, témával kapcsolatban. Mindez az önálló feldolgozást szolgálja. Tanárként két fő pedagógiai elvben hiszek. Először is ne az kérdezzen, aki tud, vagyis a tanár, hanem az kérdezzen, aki nem tud valamit, tehát a tanuló. Így megismerhetjük, hogy milyen előzetes tudással rendelkezik az illető, és ami még fontosabb, hogy mi érdekli. Másrészt úgy gondolom, hogy az érett felnőtté válás alapfeltétele az empátia, a kritikai gondolkodás és a felelősségvállalás egyensúlya. Ezért valljuk azt, hogy a múlt eseményeit közösen kell feldolgoznunk.
– Honnan jön a projekt elnevezése?
- HL: A szegény Lázár egy bibliai személy volt, akivel Jézus Krisztus példabeszéde szerint igazságtalanságok történtek. A történet konklúziójában felmerül a lehetősége annak, hogy, ha az emberek beszélni tudnának a gaztettek áldozataival – ebben az esetben Lázárral -, akkor jobban megfontolnák tetteiket. A holokauszt túlélők korunk szegény Lázárai, és így – a történet alapján – fontos, hogy meghallgassuk őket, még, amíg velünk vannak. Ez sokat segít abban, hogy a véleményünket tények alapján alakítsuk. Sajnos, az eredeti példabeszédben erre nem kerülhetett sor, mivel a történet a szereplők földi pályafutásának befejezése után játszódik. A mi esetünkben erre van még mód.
– Hogy kerültek kapcsolatba holokauszt túlélőkkel?
- HL: Egy barátom segítségével felvettem a kapcsolatot a Holokauszt Túlélők Szövetségével, akik nagy örömmel támogatják a projektet. A személyes beszélgetések során kiderült számomra, hogy nagyon sokukat még mindig nagyon megviseli, ha történtekről kell beszámolniuk, de ennek ellenére vállalják azt a nehéz feladatot, hogy beszéljenek a témáról, nehogy feledésbe merüljön a sok gaztett, és meg ne történhessen még egyszer, ami akkor történt.
– Mik a visszajelzések a programról a diákok és a pedagógusok részéről?
- ME: Nagy hangsúlyt teszünk az elégedettség mérésére és gyűjtjük a visszajelzéseket, hogy tényleg egy – a diákok és tanárok részéről is elfogadott – projektet folytathassunk. A leggyakoribb elismerés a diákok felől az újszerű megközelítésmód. Tetszik nekik, hogy az “én beszélek – ti hallgattok” módszer helyett ez a tréning róluk szól.
– Kapnak kritikákat is?
- ME: Hogyne. Fejlődni akarunk, tehát kellenek az építő kritikák. Ez minden esetben az idő. Jelenleg 45-45-90 perces alkalmakból áll a tréning, és bizony gyakran megszólal a csengő, amikor még jócskán maradnának a diákok. Dolgozunk azon, hogy tréningről tréningre hatékonyabban gazdálkodjunk az idővel, bár elismerem, hogy a jelenlegi feladatok mellett számos új ötleten gondolkodom, és terveink között szerepel egy bővített változat létrehozása is.
– Mik a tapasztalataik a második aktív tanévük után?
- HL: Fontosnak tartom, hogy a holokausztoktatás területén is merjük a legújabb módszertanokat alkalmazni. Nemcsak a tapasztalatok gyarapodnak az idő múlásával, de a fiatalok is változnak. Nagy öröm volt Erikával együttműködni a program kialakításában és kivitelezésében. Még Éva néni is – a holokauszt túlélő, aki velünk részt vesz a programban – nagyon pozitívan nyilatkozott a tréningről, miután ő is részt vett annak lebonyolításában.
– Mik a terveik a jövőre vonatkozóan?
- HL: Tervezzük a projekt kiterjesztését országos szintre. Ez nem kis feladat, hiszen rengeteg pedagógus segítségére van szükségünk, akik a saját iskoláikban, a környezetükben lévő iskolákban tudnak segíteni a tréning megszervezésében és megtartásában. Most is várjuk olyan pedagógusok jelentkezését országszerte, akik a program megvalósításában szívesen részt vennének.
