Összhang, összeillés, összehangoltság… Mint az érem két oldala: más kép, mégis ugyanegy érték. Mint az óra két mutatója: más haladás, mégis azonos cél. Mint a madár két szárnya: más oldal, mégis egylétű röppenés. Mint a vers két sora: más szó, mégis egyhangzású rím:
„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ” (Radnóti)
Mint a két ember már örök-összhangálomban: Dr. Perneczky Jánosné zongoratanár és férje, Dr. Perneczky János háziorvos.
(Két rádiós beszélgetésünket őrzi a felvétel – 2002 és 2005 – , ezek szerkesztett változata olvasható itt. A T a Tanárnőt jelöli, a D a Doktor urat.)
T: „Már gyerekkoromban megérintett a zene, sokat énekeltem. Unokatestvéreméknek volt egy zongorájuk, s amikor náluk jártam, leültem ’pötyögtetni’. Könyörögtem a szüleimnek, hogy írassanak be a zeneiskolába. Édesanyám úgynevezett háztartásbeli volt, mindig kedves mosollyal fogadott. Édesapám faipari munkásként dolgozott, de nagyon sokat olvasott. Meghitt családi életet éltünk, szép estéket töltöttünk együtt, beszélgettünk. A szerető szó, a békés hangulat zenélt a lelkemben. A ceglédi gimnáziumban érettségiztem, a nagyszerű tanárok tudása mély humánummal párosult – Horváth Zoltán, Velkey Pál, Tóth-Czifra Mihály … Innen a debreceni zeneművészeti főiskolára kerültem.”
D: „Különös sors befolyásolta az én pályaérdeklődésemet. Árva gyerek lettem, a szüleim a háború alatt nem tisztázott körülmények között meghaltak. Állami gondozásba kerültem, de hároméves koromban egy orvosnő örökbe fogadott. Nemcsak a nevét kaptam meg, hanem hivatásának vonzó példáját is.”
T: „Debrecenben ismerkedtünk meg, de kapcsolatunk nem lehetett folyamatos, mert János Békéscsabára került körzeti orvosnak. Éppen ott turnéztunk a Kodály-kórussal, s felidéztem az emlékem, hogy együtt voltunk a strandon. Elmentem oda úszni, egyszer csak valaki megérintette a vállamat. Ő volt… Nem hiszek a véletlenben. Így rendelte „Valaki”. Hamarosan összeházasodtunk. Ott kezdtem el tanítani.”
D: „Csabán dolgoztunk, de úgy hozta a sors, hogy Edit itthon járt terhessége utolsó napjaiban Cegléden, s itt született első fiunk, Balázs. Meglátogattam őket, megtetszett a város, ideköltöztünk. Akkor kaptam meg a csemői állást.”
T: „1971-ben kezdtem el a tanítást Cegléden a zeneiskolában. Itt más a kapcsolat a gyerekekkel, mint egy harmincfős osztályban. Személyesebb, érzelmileg szorosabb, hiszen külön találkozunk velük. Azzal kezdjük a tanulást, hogy beszélgetünk, így jobban megismerjük egymást. Minden gyermek egyedi lélek, s ez a legszebb hangszer, amelyet megszólaltat a zene varázsa. Boldogan várom azt a percet, amikor kopognak az ajtón, s bent a szemek csillogásának muzsikáját hallom. Így ismerik meg a zene lélektisztító hatását. Az a célom, hogy legyen olyan tanítványom, aki folytatja a gyönyörű hivatásomat. Most már nyolc van…”
D: „A háziorvos akkor ’házi’, ha mindenkivel szoros, ’házias’ a kapcsolata. Persze ez csak kisebb településeken valósítható meg. Nem csak az orvos szerepét töltöttem be Csemőben, – szinte mindenes voltam, mint egykoron a falusi tanítók. Minden problémával – családi, hivatali – felkerestek az emberek, mert ’a Doktor bácsi tudja, mit kell tenni’. Benéztem a portákra, beszélgettünk a szőlőről, a jószágokról. Mostanában egyre több a pszichoszomatikus betegség (lelki okokra visszavezethető testi elváltozás, baj K.Á.), ezek megelőzhetők az őszinte, baráti társalgással.”
T: „Ezért szerették, tisztelték rajongásig a férjem. Szakmai tudása emberi jósággal párosult. Nyugodt, türelmes, derűs természetű. Ezzel a fáradtságát is leplezi, – Csemő nagy terület, tanyavilággal.”
D: „Azért beszélünk múlt időben, mert búcsúznom kellett. Amikor elértem a hatvanadik évemet, egészségi állapotomra tekintettel úgy döntöttünk, hogy nyugállományba vonulok. Nem a munka mennyisége fárasztott el – szeretettel végeztem –, az állandó készenlét a megterhelő. Volt olyan időszak, hogy három éven keresztül ügyelnem kellett, éjjel-nappal. Megrendítő élményt adtak a csemőiek, ahogyan elbúcsúztak tőlem. Verset írtak, sírva hallgattuk mindannyian. Megkaptam a díszpolgári címet – és egy zsebórát, ezt vésették rá: ’A csemői hálás betegektől’. Egy kétezer fős családtól köszöntem el.”
T: „Én is átéltem a nehéz búcsút. A Leánykarral húsz évig dolgoztam, nagy szeretettel. A kórus iránti lelkesedésemet Debrecenből hoztam, a Kodály-kórusban Gulyás György karnagy óriási tudását, zeneiségét adta át. De lejárt az idő, sokat is nélkülöztük otthon egymás társaságát a sok utazás miatt.”
D: „Kevés ilyen derék asszony van, mint Edit: ha elutaztak, úgy telerakta a hűtőt, hogy minden jóban részesüljek. Csak ő hiányzott.”
T: „Harmóniában élünk. Várjuk az estét, derűvel és békességgel vigyázzuk egymást a csendes beszélgetésben.”
D: „S örülünk gyermekeink szép előmenetelének. Balázs kürtművész, az ikertestvérek közül János háziorvos, Gábor tubaművész.”
T: „Hallottam unokánk első, megérkező életjelét, amikor felsírt, mint egy csodálatos Bach-fúga.”
D: „Beköltöztünk Ceglédre. Bár hiányzik a természet, de ha kimegyek a piacra, elbeszélgetek a termelőkkel, ők elém hozzák áruikkal a friss tájat. Így lesz a félórás vásárlásból kétórás ’természetjárás’ a természet embereivel.”
T: Az igazgatóhelyettesi munkát leadtam, de a tanítás még mindig nagy élmény számomra. A gyerekkéz játéka nemcsak a zongorából, hanem a lelkemből is előhozza az élet szép dallamát.”
D: “Hogy vagyok? Az a zsebóra még szépen ketyeg…”
T: „Zongoravágyam? Eljátszani valakivel Schubert f-moll négykezesét.”
Koltói Ádám
