Szinte lírai hangvételűnek érezheti az olvasó, ha kezébe veszi és beleolvas Valentyik Ferenc, dabasi helytörténész „A földem nem ereszt” című kötetébe. Különös örömmel olvastam el a könyvet, mert a Metelka gyógyszerész őszibarackfajtája dolgában kapcsolatba kerültünk, azaz megismertem a szerzőt. Akkor neki adtam adatokat, most azonban ő lepett meg Unghváry László eddig nem ismert gyóni működésével kapcsolatos információkkal. Az Antológia Kiadót (Lakitelek) is dicséret illeti, mikor e szép opuszt kiadta 2016-ban. Az olvasó fontos adatokat, Cegléd számára is rejtett kincseket talál benne.
A szerző a kötet három fejezetét Unghváry László működésének szentelte. A Cseresznye-virágzás c. fejezet olyan múltbéli kulturális emlékeket idéz, amit már a gyóniból lett dabasiak sem ismerhetnek. A mintegy 1500 kh-s birtokon Unghváryék erdőt irtottak, s lett ott mintegy 200 kh-s gyümölcsös. Termett a terebélyessé vált fákon cseresznye, alma, körte is. Különösen híressé tette a birtokrészt 400 db Germesdorfi óriás cseresznyefa, melynek remek ropogós gyümölcsét csinos ládákba rakva Svájcba exportálták. A legjobb fák törzsét fehér csíkkal jelölték meg.
A gyóni gyümölcsös fogalommá vált, virágzáskor és szüretkor előkelőségek hada jelent meg, szolid vígasságban ünnepelve a fák teljesítményét. Ilyenkor a Japán Nagykövetség tisztségviselői – más nobilitásokkal együtt – napokra megfeledkeztek az egyre sötétebb felhőkről, ami 1938-ban a követjárásnak véget vetett Göbölyjáráson. Addig, ha nem homokfutóval, akkor díszes lórén érkeztek a vendégek, ilyenkor a helybéliek csak messziről figyelhették a történéseket, mint Faraga György hernádi és Sziráki István gyóni adatközlők. Mint Valentyik elárulta, a nevezett gyümölcsöst azóta az erdei vadon visszahódította, csak egy vén cseresznyefa csúcsán fityeg néhány maréknyi cseresznye. De jó lenne ezt az árvát ifjítva megmenteni!
Egy másik fejezet a könyvből: „Gazdasági vasút az Unghváry-uradalomban”. Abban az időben, amikor az úthálózat sokkal fejletlenebb volt, és a sokféle termény kocsiztatása szinte legyőzhetetlen akadályokat jelentett az őszi sártengerben, 1898 szeptemberében Unghváry László először 500 holdnyi földet vásárolt a Göbölyjáráson, 6 km-re Budapest-Lajosmizse vasúttól. A remek üzleti érzékkel megáldott vállalkozó hasonlóképp cselekedett a Ceglédről Csemőbe épített szárnyvonal kiépítésének felkarolásával is.
A gyóni vállalkozás fellendült, 1000 holdat meghaladó birtoktesttel bővítve azt, a környék legjelesebb gazdája lett – ott is! De a proletárdiktatúra annyira megviselte egészségét és gazdálkodási rendszerét (birtokait államosították), hogy 1919. augusztus 13-án váratlanul elhunyt a méltánytalanságokban. Özvegye és fia irányította tovább a gyóni vállalkozást is, a ceglédit is, meg a kámonit is!
A kiépített kisvasút stabil és mobil részekből állt; a 76 cm-es nyomtáv sínvasa 7-9 kg/m-os volt. Mérnökök precíz munkával tűzték ki a pályát a tatárszentgyörgyi úttól az essói szőlőkig, a slipperfák (akác talpfák) 130 cm-ként sorjáztak. Remek műszaki alkotás volt ez is, amelyen a különféle terményeket a lóré – 4 lóval és minimum 3-3 csillével tudtak a szerelvények mozogni. De nemcsak teherfuvarozásra, hanem személyszállításra, vagy a kubikosoknak meg a napszámos munkások ebédjének kivitelére is szolgált.
Idővel a szükség némi változtatást igényelt a pályavezetésben, rugalmasan megoldották, mert az intézőik nemcsak világosfejű, hanem igazságos emberek is voltak. A homoki területen – természetesen beállt a szőlő, minőségi rizlinget szüreteltek, majd a bort 5-6 hl-s hordókban szállították el. Nagyon fontos funkciója volt még a kisvasútnak a szervestrágya szállítás is. A kőbányai sertéshizlaldákból az Alsónémedi állomásán rakodták át a trágyát a kisvasúti vagonokba.
Sok érdekes és szívmelengető egyéb részletet most nincs ugyan mód leírni, de a mostohára fordult vég felidézése mégsem hallgatható el. 1947 szeptemberében a tulajdonosok Svájcból kérelmezték a Gyóni Nemzeti Bizottságánál a kisajátítás semmissé nyilvánítását. Az elutasítást kurta határozatban kapták meg, majd elindult a romlás: rátelepült a birtokra egy gyenge téesz, a talpfák tüzelővé váltak, a vadon meg visszaszerezte jogait. Mára a borókás terület oda is belopakodott, s a göbölyjárási kút feliszapolódott. Szabó István azonban gondolt egy merészet, összegyűjtötte a vállalkozó szellemű társait, a kutat rendbe hozták (ld. „Vaditató lett az Unghváryak gulyakútjából”). Ma víz csillog több gyűrűnyi mélységben, bizonyítva, hogy sem a szerzőt, sem a dabas-gyóni atyafikat a föld nem ereszti. Isten éltesse őket!
ESDÉ
- kép A kötet címlapja
- kép Újra borókás-nyárfás lett…
