Dominika rajza

Láttam a rajzodat, Dominika! Lehetetlen volt „nem észrevenni”: szürkeségével felkiáltójelként tűnt ki a falat borító sok-sok színes gyermekálom közül. Odahajolva nézegettem a részleteit, hátralépve a perspektíváját bíráltam, majd megkérdeztem: – Milyen díjat kapott ez a kislány?

– Nem ért el helyezést, – jött a válasz – hiszen nincs rajta virág…

 „A mi parkunk, mi kertünk” volt a rajzpályázat címe, amelyre annyi gyerek odaadással készítette el az alkotását, óvodásoktól a felső tagozatos általános iskolásokig. Pagodás-tavas kerti csodáktól virággal borított mezőkön át a távoli hegyek-völgyek erdőinek biztató zöldjéig – színek pompájában tobzódott minden ceruzarajz és akvarell, csak a tiéd volt már-már bántóan egyszerű.

Néztem a rajzodat, Dominika, és megértettelek. Felötlött emlékeimből lázadó tizenéves önmagam, amint a versmondó verseny színpadán állok, és a zsűri tanár-elnöke arról faggat a döntéshozatal előtt, hogy miért így vágtam bele Petőfi Alföldjébe, harsány, pökhendi, nyakas hangsúllyal: „Mit nekem TE, zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája…”? Miért nem az irodalomoktatás értelmezése szerint, a megszokott módon kezdtem? MIÉRT?! Mondanom sem kell, hogy nem én nyertem…

Tudom, Dominika: kiáltani akartál a rajzoddal. Kézügyességedből és térlátásodból ítélve hiszem, hogy képes lennél az első helyezetteket felülmúló képet alkotni! Optimista idealizmussal te is álmodhattál volna málladozó autóroncsokba telepített, tarkálló virágágyásokat, vagy az újrahasznosítástól zöldnél is zöldebb, „Recycling-Glóbuszt” – ám a mondanivalóddal csak a 2B keménységű grafitceruzára hagyatkoztál. Mesterien érzékeltetted a térbeli távlatokat, satírozással végezve az árnyalást!

Emeletes, régi és új épületek zárnak határozott négyszöget egy terecske köré. A bal oldali falon lévő cizellált kandeláber és a jobbszélen kínálkozó kerti pad nem oldja fel a pedánsan tiszta kőburkolat egyhangúságát. Vigasztalan, szürke minden ebben a túlságosan is rendezett élettérben. Üresek az ablakok, s még egy fűcsomó sem serken a kövezet réseiből. Sehol egy szál virág. MIÉRT?!

Kiált a rajzod, Dominika. Nem dobálózol ökológiai mentőövvel, nem vádolsz esztelen környezetpusztítással, ám fájó hiányérzetet keltve figyelmeztetsz mindenkit: ilyen sivárrá válhat az épített világunk, – csupán lustaságból, fásult közönyből eredően is…

Ne légy csalódott, kicsi lány: akik most értetlenül léptek tovább a rajzod láttán, tolonghatnak még egykor a kiállításodon… Addig is fogadd el így, ismeretlenül tőlem ezeket az őszinte gondolatokat oklevél helyett, közönségdíj gyanánt!

Borda János